Cseke. Januar. 22 d. 1823. A Hymnus kéziratának első oldalán – szöveghűen – ez a dátum szerepel. Kétszáz éve e napon fejezte be ódáját Ferenc tekintetes. Pennáját letéve akkor még nem gondolhatta, hogy műve majdan a magyarság nemzeti imája lesz. S hogy rövidesen azzá vált, az nem csekély mértékben Erkel Ferencnek is köszönhető. Az ő megzenésítésében hangzott fel először nagy nyilvánosság előtt az Óbudai Hajógyárban, a Nemzeti Színház énekkarának előadásában, 1844. augusztus 10-én, a Széchenyi gőzhajó vízre bocsátásakor. A Honderű tudósítása szerint: „Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot.” De ugyanilyen lelkesedéssel énekeljük ma is, mert együvé tartozásunk egyik legfontosabb jelképe, s legyünk ekkor bárhol a világon, mindnyájan a hazára gondolunk.
Kölcsey Ferenc kétszázadik születésnapjára készülve még 1988-ban kezdeményezte a Kölcsey Társaság, hogy e nap, január 22. legyen a magyar kultúra napja. Nagy dolgok voltak születőben akkoriban – a rendszerváltás előjeleként. Hogy Fehérgyarmaton, a társaság székhelyén összehajoló néhány magyar nagy ívű elképzelése meg is valósulhasson, ahhoz nem csekély segítségre volt szükség. Rövidesen sikerült megnyerniük az ügynek Pozsgay Imrét, akkor éppen államminisztert, aki aztán eredményesen egyengette útjukat.
1989. január 22-én ünnepelhettük meg először – igaz, még meglehetősen szerény keretek között – a magyar kultúra napját. Ez aztán nagy lendületet adott a bicentenáriumi ünnepségeknek is. Debrecenben különösen, hiszen az évben vehette fel az ország legnagyobb tanítóképzője Kölcsey Ferenc nevét. Az ünnepi alkalomra új képzőművészeti alkotások születtek, festmények, grafikák és egy nagyszerű dombormű is a főiskola falára, ami költőnket éppen a Himnusz írása közben ábrázolja. Zeneszámok, kórusművek születtek Kölcsey verseire, könyvek, tanulmányok jelentek meg róla. A Református Kollégiumban pedig tudományos tanácskozást tartottak életéről és munkásságáról.
Miért éppen ott és az immár nevét viselő főiskolán? Ennek oka: Kölcsey életének leghosszabb szakaszát Debrecenben töltötte, s mindvégig a Református Kollégium diákja volt. Jeles helyen tanult, hiszen már akkor úgy emlegették iskoláját, mint „Egész Magyarországnak és Erdélységnek […] világosító Lámpása”. Még nem volt hatéves sem, amikor a kis Ferencet 1796 tavaszán ide beíratták, s tizenhárom év elteltével, már mint kész embert bocsátotta ki az alma mater. A kollégium tőszomszédságában lakott. Házát pár évtizede lebontatta a várost átalakító igyekezet (Csokonaiét és Ady kvártélyát meg az újkori tülekedés). Helyén hosszabb ideig Lenin szobra díszelgett, most ugyanott – mint mondják, ideiglenesen – egy kezdetleges napóra méri a tűnő időt. Neves diákjai közül ilyen hosszú ideig Csokonai koptatta még a híres kollégium padjait.
1964–68 között magam is a Református Kollégium diákja voltam. Második emeleti tanulószobánkból éppen Kölcsey lakóházára láttunk, a kollégiumba menet vagy jövet pedig mindennap elhaladtunk domborműve előtt. Rajta a felirat: Hass, alkoss, gyarapíts: s a Haza fényre derűl! Ezt a sorát egy életre emlékezetembe véstem. A sors úgy hozta, hogy első debreceni munkahelyem a Kölcsey Művelődési központ lett, három év múltán onnan hívtak meg oktatónak a tanítóképzőbe. Ugyancsak ez évtől vagyok tagja a Kölcsey Társaságnak s az országos elnökségnek is.
Reményeim szerint minden magyar iskolát végzett ember tanult róla, többnyire ismeri életét, pályafutását, költészetének jeles darabjait, unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz írott intelmeit, a Parainesist, esetleg Szatmár vármegyei munkálkodását vagy képviselői tevékenységét is a pozsonyi diétán. Rövid számvetést végeznék csupán – Kölcsey nyomában járva.
Egész életműve eddig nemzedékek sorának adott eligazítást, nyújtott biztatást. Üzen-e ma valamit az új évezred emberének, magyarjainak? Vannak-e most is érvényes intelmei Kölcseynek? Mindenképpen! A mai vanitatum vanitas (a hiúságok hiúsága) világában, az unióba ájult Európában, a nemzeti érzést elfojtani szándékozók szorításában költőnk szállóigévé vált mondata talán érvényesebb, mint valaha: „A haza minden előtt”.
E négy szót 1833. június 14-én vetette papírra Pozsonyban. Az akkori haza fizikai valójában sajnos már egy évszázada nem létezik, mert szétdarabolta a győzők önkénye, elszakítva tőlünk Kölcsey életének legfontosabb helyszíneit. Szülőfaluja, Sződemeter csupán negyven kilométerre a trianoni határtól, Sauca néven ma Romániához tartozik, szülőházában görögkatolikus papi lak; ugyancsak odakanyarították a térképrajzoló kezek Nagykárolyt is (Carei), a szatmári vármegyeházával, politikusi karrierjének első színterével együtt. S reformkori küzdelmeinek legfőbb fóruma, ahol népéért-nemzetéért oly sokszor szónokolt, a pozsonyi diéta épülete ma Szlovákia fővárosában, Bratislavában idegenkedik, mint ahogyan újdonsült északi szomszédunknál keresendő kedves pihenőhelye, Lasztóc is (Lastovce néven), ahol gyakran időzött barátja, Szemere Pál társaságában.
Bús düledékű Huszt vára és Beregszász, az utolsó postakocsi-állomás, ahová levélért és újságért hetente-kéthetente Csekéről beszekerezett, jelenleg éppen Ukrajnáé (Chust és Beregove néven), de tulajdonolta már Csehszlovákia és a Szovjetunió is. Köpcsény ma már Kittsee néven ismeretes, ahol a diétára igyekvő Kölcsey utoljára (vagy visszafelé jövet először) lovat váltott, most Ausztriában található. Legutolsó hazaútján, 1835. február 9-én egészen idáig kísérték a vele rokonszenvező országgyűlési ifjak. Elébb még e szavakkal búcsúzott el az országos rendektől: „Jelszavaink valának: haza és haladás.”
És mit hagytak meg nekünk Kölcsey egykori hazájából? Álmosdot, Debrecent, Pécelt, Pestet, Csekét… Az imént felsorolt emlékhelyekhez ma öt országba kell elzarándokolnunk, és rosszabb esetben négy másik nyelven kell érdeklődnünk utána. Kölcsey Ferenc Himnusza, nemzeti imádságunk, összetartozásunk talán legfontosabb jelképe, mert bárhol mondjuk vagy énekeljük, mindnyájan a hazára gondolunk, érte imádkozunk.
Január 22-e a magyar kultúra napja. Bár a kalendárium nem így jelöli, nekünk, nyelvünket, kultúránkat óvó, őrző és féltő magyaroknak piros betűs ünnep. Mert nemcsak kultúránk és nyelvünk egyedülálló itt, Európa kellős közepén, jóval több mint ezer esztendeje, de himnuszunk is különleges. Ez nem éltet császárt és királyt, nem szólít fegyverbe, nem helyezi az országot más nemzetek fölé, nem hirdet véres bosszút, még csak nem is pattogó harci induló.
A mi himnuszunk ima, fohász a magyarok Istenéhez. Minden év január elsején, az új év első perceiben is ezt énekeljük. Az új év első szava a magyarok ajkán: Isten.
Isten, áldd meg a magyart!
A szerző művelődéstörténész, a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola ny. tanára
