1964–68 között magam is a Református Kollégium diákja voltam. Második emeleti tanulószobánkból éppen Kölcsey lakóházára láttunk, a kollégiumba menet vagy jövet pedig mindennap elhaladtunk domborműve előtt. Rajta a felirat: Hass, alkoss, gyarapíts: s a Haza fényre derűl! Ezt a sorát egy életre emlékezetembe véstem. A sors úgy hozta, hogy első debreceni munkahelyem a Kölcsey Művelődési központ lett, három év múltán onnan hívtak meg oktatónak a tanítóképzőbe. Ugyancsak ez évtől vagyok tagja a Kölcsey Társaságnak s az országos elnökségnek is.

Reményeim szerint minden magyar iskolát végzett ember tanult róla, többnyire ismeri életét, pályafutását, költészetének jeles darabjait, unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz írott intelmeit, a Parainesist, esetleg Szatmár vármegyei munkálkodását vagy képviselői tevékenységét is a pozsonyi diétán. Rövid számvetést végeznék csupán – Kölcsey nyomában járva.

Egész életműve eddig nemzedékek sorának adott eligazítást, nyújtott biztatást. Üzen-e ma valamit az új évezred emberének, magyarjainak? Vannak-e most is érvényes intelmei Kölcseynek? Mindenképpen! A mai vanitatum vanitas (a hiúságok hiúsága) világában, az unióba ájult Európában, a nemzeti érzést elfojtani szándékozók szorításában költőnk szállóigévé vált mondata talán érvényesebb, mint valaha: „A haza minden előtt”.

E négy szót 1833. június 14-én vetette papírra Pozsonyban. Az akkori haza fizikai valójában sajnos már egy évszázada nem létezik, mert szétdarabolta a győzők önkénye, elszakítva tőlünk Kölcsey életének legfontosabb helyszíneit. Szülőfaluja, Sződemeter csupán negyven kilométerre a trianoni határtól, Sauca néven ma Romániához tartozik, szülőházában görögkatolikus papi lak; ugyancsak odakanyarították a térképrajzoló kezek Nagykárolyt is (Carei), a szatmári vármegyeházával, politikusi karrierjének első színterével együtt. S reformkori küzdelmeinek legfőbb fóruma, ahol népéért-nemzetéért oly sokszor szónokolt, a pozsonyi diéta épülete ma Szlovákia fővárosában, Bratislavában idegenkedik, mint ahogyan újdonsült északi szomszédunknál keresendő kedves pihenőhelye, Lasztóc is (Lastovce néven), ahol gyakran időzött barátja, Szemere Pál társaságában.

Bús düledékű Huszt vára és Beregszász, az utolsó postakocsi-állomás, ahová levélért és újságért hetente-kéthetente Csekéről beszekerezett, jelenleg éppen Ukrajnáé (Chust és Beregove néven), de tulajdonolta már Csehszlovákia és a Szovjet­unió is. Köpcsény ma már Kittsee néven ismeretes, ahol a diétára igyekvő Kölcsey utoljára (vagy visszafelé jövet először) lovat váltott, most Ausztriában található. Legutolsó hazaútján, 1835. február 9-én egészen idáig kísérték a vele rokonszenvező országgyűlési ifjak. Elébb még e szavakkal búcsúzott el az országos rendektől: „Jelszavaink valának: haza és haladás.”

És mit hagytak meg nekünk Kölcsey egykori hazájából? Álmosdot, Debrecent, Pécelt, Pestet, Csekét… Az imént felsorolt emlékhelyekhez ma öt országba kell elzarándokolnunk, és rosszabb esetben négy másik nyelven kell érdeklődnünk utána. Kölcsey Ferenc Himnusza, nemzeti imádságunk, összetartozásunk talán legfontosabb jelképe, mert bárhol mondjuk vagy énekeljük, mindnyájan a hazára gondolunk, érte imádkozunk.

Január 22-e a magyar kultúra napja. Bár a kalendárium nem így jelöli, nekünk, nyelvünket, kultúránkat óvó, őrző és féltő magyaroknak piros betűs ünnep. Mert nemcsak kultúránk és nyelvünk egyedülálló itt, Európa kellős közepén, jóval több mint ezer esztendeje, de himnuszunk is különleges. Ez nem éltet császárt és királyt, nem szólít fegyverbe, nem helyezi az országot más nemzetek fölé, nem hirdet véres bosszút, még csak nem is pattogó harci induló.

Isten, áldd meg a magyart!

A szerző művelődéstörténész, a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola ny. tanára

Borítókép: Kölcsey Ferenc végrendeletének részlete a debreceni Déri Múzeumban 2023. január 18-án. Az eredeti kéziratban őrzött végrendeletet a Himnusz születésének 200. évfordulója és a magyar kultúra napja alkalmából lehet megtekinteni a múzeum Történeti Képtárában január 18-tól 22-ig. (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)