Cseke. Januar. 22 d. 1823. A Hymnus kéziratának első oldalán – szöveghűen – ez a dátum szerepel. Kétszáz éve e napon fejezte be ódáját Ferenc tekintetes. Pennáját letéve akkor még nem gondolhatta, hogy műve majdan a magyarság nemzeti imája lesz. S hogy rövidesen azzá vált, az nem csekély mértékben Erkel Ferencnek is köszönhető. Az ő megzenésítésében hangzott fel először nagy nyilvánosság előtt az Óbudai Hajógyárban, a Nemzeti Színház énekkarának előadásában, 1844. augusztus 10-én, a Széchenyi gőzhajó vízre bocsátásakor. A Honderű tudósítása szerint: „Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot.” De ugyanilyen lelkesedéssel énekeljük ma is, mert együvé tartozásunk egyik legfontosabb jelképe, s legyünk ekkor bárhol a világon, mindnyájan a hazára gondolunk.
Kölcsey Ferenc kétszázadik születésnapjára készülve még 1988-ban kezdeményezte a Kölcsey Társaság, hogy e nap, január 22. legyen a magyar kultúra napja. Nagy dolgok voltak születőben akkoriban – a rendszerváltás előjeleként. Hogy Fehérgyarmaton, a társaság székhelyén összehajoló néhány magyar nagy ívű elképzelése meg is valósulhasson, ahhoz nem csekély segítségre volt szükség. Rövidesen sikerült megnyerniük az ügynek Pozsgay Imrét, akkor éppen államminisztert, aki aztán eredményesen egyengette útjukat.
1989. január 22-én ünnepelhettük meg először – igaz, még meglehetősen szerény keretek között – a magyar kultúra napját. Ez aztán nagy lendületet adott a bicentenáriumi ünnepségeknek is. Debrecenben különösen, hiszen az évben vehette fel az ország legnagyobb tanítóképzője Kölcsey Ferenc nevét. Az ünnepi alkalomra új képzőművészeti alkotások születtek, festmények, grafikák és egy nagyszerű dombormű is a főiskola falára, ami költőnket éppen a Himnusz írása közben ábrázolja. Zeneszámok, kórusművek születtek Kölcsey verseire, könyvek, tanulmányok jelentek meg róla. A Református Kollégiumban pedig tudományos tanácskozást tartottak életéről és munkásságáról.
Miért éppen ott és az immár nevét viselő főiskolán? Ennek oka: Kölcsey életének leghosszabb szakaszát Debrecenben töltötte, s mindvégig a Református Kollégium diákja volt. Jeles helyen tanult, hiszen már akkor úgy emlegették iskoláját, mint „Egész Magyarországnak és Erdélységnek […] világosító Lámpása”. Még nem volt hatéves sem, amikor a kis Ferencet 1796 tavaszán ide beíratták, s tizenhárom év elteltével, már mint kész embert bocsátotta ki az alma mater. A kollégium tőszomszédságában lakott. Házát pár évtizede lebontatta a várost átalakító igyekezet (Csokonaiét és Ady kvártélyát meg az újkori tülekedés). Helyén hosszabb ideig Lenin szobra díszelgett, most ugyanott – mint mondják, ideiglenesen – egy kezdetleges napóra méri a tűnő időt. Neves diákjai közül ilyen hosszú ideig Csokonai koptatta még a híres kollégium padjait.
