Azt hittük, hogy egyszer vége lesz a pandémiának. De nem. Együtt kell élni vele. Azt hittük, hogy egyszer vége lesz az orosz–ukrán konfliktusnak. De nem. Világméretű válság keletkezett belőle. Azt hittük, hogy egyszer vége lesz a migrációnak, de nem. Növekedni látszik. Most pedig azt hisszük, hogy egyszer vége lesz a pedagógusoknak tulajdonított mozgalomnak, mert valami új fog elkezdődni.
Ugyan mi kezdődne? A párbeszédhez közös nyelvre lenne szükség. A tiltakozóknak azonban csak szájuk van, nincs fülük a hallásra, sőt úgy látszik, szemük sem a látásra. Igazságérzetük hatalmas, és ennek olyan sodró ereje van, hogy egyre többen szédülnek utánuk. Ki tudna ennek a sodró erőnek ellenállni?
A józan ész. Ezért kellene megállni és körülnézni, mielőtt megszólalunk. Nem úgy, mint a híres gyakorlógimnázium tanárai, akik egy videóklipen a Holt költők társasága című film elemeit használják fel nagyon ötletesen, de jó nagy csúsztatással. Felugrálnak a padokra, és úgy zengik el kórusban a pedagógustüntetések követeléseinek egyes pontjait. Ha jól emlékszem a filmre, a tanár úr azért állítja fel az asztalra a diákjait, hogy lássanak, hogy változtassanak a perspektívájukon. Nem hordószónokokat akart belőlük nevelni, hanem látó, gondolkodó, alkotó embereket. Nem olyanokat, akik úsznak az árral.
