Nem dicsekedni akarok vele, de… Illetve miért ne dicsekednék? Végül is nem mindenki készíthetett reptéri villáminterjút Pelével, a napokban elhunyt brazil futballcsillaggal. Ráadásul akkor, amikor először járt Magyarországon.
Gyorsan hozzáteszem, sosem voltam az a nyomulós, szenzációhajhász újságíró. Ellenkezőleg, mindig távol állt tőlem az a tempó. A paparazzostílust meg egyenesen utálom. Hogy akkor, 1980 nyarán mégis én voltam az első, aki idehaza tollvégre kapta a Fekete Gyöngyszemet, annak banális oka volt – nem tudta az itthoni sportsajtó, hogy Pelé Budapestre jön, méghozzá egy történelmi hátterű, focizós filmforgatásra. Én is csak egy filmgyári ismerősömtől értesültem a dologról. (Persze fenntartással fogadtam a hírt – Pelé Budapesten? –, de hát az öreg Kakuszit még a régi, kaszkadőrös életemből ismertem. Csak nem tesz lóvá…) A sportlapnál, ahol akkor dolgoztam, mindenesetre nem szóltam senkinek. Abból kiindulva, hogy ha igaz a hír, a futballrovat úgyis kint lesz nagy erőkkel a reptéren. Ha meg vaklárma az egész, rajtam ne röhögjenek, hogy még ilyesmivel is át lehet ejteni. (Koppány Gyurit, a fotóst mindenesetre magammal vittem, hátha tényleg jön a Pelé, és akkor milyen klassz lesz egy friss fotó. Kicsit kapacitálni kellett szegényt, elég bizonytalanul méregetett, de aztán kötélnek állt.)
Nem dramatizálom tovább az előzményeket. Idemásolom a másnapi alkotásomat.
„Megjelenésében nincs semmi hivalkodó, ünnepélyes: sötétkék zakót, szürke nadrágot, világoskék inget visel. Amikor fekete diplomatatáskával a kezében föltűnik a repülőtéri forgatagban, az ember tulajdonképpen nézhetné dél-amerikai üzletkötőnek vagy afrikai turistának is. Pedig az alacsony termetű, mosolygós arcú fekete férfi nem más, mint Edson Arantes do Nascimento, vagy ahogyan a világ megismerte: Pelé. Az autogramkérők kívánságát készséggel teljesíti, s első szóra rendelkezésére áll a jegyzetfüzetét szorongató újságírónak is.
– Igaz, hogy futballozni jött Magyarországra?
– Tulajdonképpen igaz. A menekülés a győzelembe című amerikai filmben kaptam egy szerepet, s a rendezői elképzelés szerint játszanom is kell majd.
– Milyen kapcsolatot lát a labdarúgás és a film között?
– Nagyon szoros a kapcsolat. Hiszen a futball, különösen a mai öldöklő mérkőzések is tartogatnak drámai fordulatokat. Ugye nem kell példákat mondanom.
– Pályafutása során mindig a sportszerű labdarúgók között jegyezték, aki a kíméletlen belemenéseknek, durvaságoknak legfeljebb szenvedő alanya volt. Hogyan látja ilyen szemszögből a mai játékot?
– Mint minden a világon, a labdarúgás is bonyolultabb lett az utóbbi években. Ezt úgy értem, hogy rendkívül kiegyenlítődött az élmezőny, fokozódott a rivalizálás, s ebben a gigászi csatában senki sem akar veszíteni, mert a futball az érdekeltek számára egyre inkább kenyérkérdés.
– De azért nyilván ma is vannak nagy egyéniségei a labdarúgásnak...
– Rengetegen, és éppen azért zavarban lennék, ha most azt kérné, nevezzem meg, ki a legjobb.
– És a régebbiek közül?
– Látja, ez már sokkal könnyebb. Jasin, Puskás, Bobby Moore, Cruyff, Beckenbauer és még néhányan éveken keresztül meghatározói voltak az élvonalnak.
– Említette Puskás nevét. Mennyit tud a magyar futballról?
– Nagy tisztelője voltam az ötvenes évek magyar csapatának, hiszen már akkor, gyerekfejjel éltem-haltam a fociért, s apám, aki szintén labdarúgó volt, sokat mesélt a híres magyar iskoláról.
– Talán visszaemlékezik még az 1966-os angliai világbajnokságra is. Igaz, ön nem játszott azon a 3-1-re végződött magyar–brazil mérkőzésen…
– Azon a találkozón kiemelkedően futballoztak a magyarok. Azt hiszem, akkor, azzal a játékkal bárkit legyőztek volna a világon. Nekem elsősorban Albert játéka tetszett.
– Ma melyik válogatottat tartja a világ legjobbjának?
– Ez is nehéz kérdés. Talán az argentinokat és a nyugatnémeteket helyezném a többiek elé, ők egészen más fölfogásban futballoznak, mint a többiek. Ennek az a lényege, hogy nem álltak rá egyetlen harcmodorra, stílusra sem, viszont mindegyikből tudnak egy keveset, s ezt jó érzékkel, ellenfelenként váltva alkalmazzák.
– Pályafutásának legvégén az egyesült államokbeli Cosmosban játszott. Elképzelhetőnek tartja, hogy valaha Észak-Amerikában is olyan népszerű lesz ez a sportág, mint, mondjuk, Európában?
– Ez nagyon könnyen megtörténhet. Már az is sokat mond, hogy néhány év alatt mennyire megnőtt a mérkőzések nézőszáma.
– Huszonegy éves, reflektorfényben töltött pályafutás után nem gondolt arra, hogy akadt valami az életében, amiről, talán éppen a futball miatt, lemaradt?
– Nem, nincs hiányérzetem! Barátokat szereztem, élményekkel lettem gazdagabb, s ha voltak nehezebb pillanataim is, megérte. Boldog ember vagyok.
Mosolyog, aláírja az elé nyújtott papírlapokat, s csak akkor áll föl, amikor már végképp megbizonyosodott arról, nincs több kérdés. Egymás mellett megyünk végig a kijárat felé. Nem tart távolságot. Még a kocsiba is úgy száll be, mint más. Mint te vagy én.” *
Pelé akkor volt negyven. Most már örök.
