Több százan mentünk ki szerdán a megyeri temetőbe, pedig legtöbbünk csak újságból, korabeli híradásokból ismerte az ötvenévesen eltávozott Nagy Lászlót. De ez is bőven elég volt, hogy szál virággal, főhajtással ott álljunk a 2006-os Gyurcsány-terror emblematikus áldozatának ravatalánál. bő tizenhat évvel élte túl saját elpusztítását, létezésének és kálváriájának letagadását. 2006. október 23-án azért lőtték ki a bal szemét Gyurcsány Ferenc rendőrei, mert kiment a Fidesz ünnepi nagygyűlésére. Aznap ennyi elég volt ahhoz, hogy az ember megnyomorodjon. A tragédia után életben maradt, de az már nem volt élet.
Ez a megyeri búcsúztatás több volt, mint temetés – tiltakozás.
Schiffer András ügyvéd, expolitikus ezt írta a Facebookon: „Gyertyát gyújtottunk a 2006. őszi rendőrterror egyik, szeme világát elveszített és nemrégiben elhunyt áldozata, Nagy László emlékére. Ne engedjük, hogy a tettesek az áldozatok képébe röhögjenek!”
Én is ezért írom ezt a cikket: ne engedjük, hogy a tettesek a képünkbe röhögjenek!
Márpedig tizenhetedik éve ezt teszik: a szemünkbe röhögnek. A legfőbb megnyomorító nemhogy bocsánatot kérne, még le is tagadja az egészet. Sőt nekiáll följebb, kikéri magának. Ha tettével szembesítik, harsányan fölkacag, próbál megalázni. „Emberek szemét? Hány ilyen emberről tud ön? Beszélgessünk tisztességesen!” – ezekkel a szavakkal rázta le magáról Gyurcsány az érdeklődőket, amikor 2011-ben egy kiskunhalasi fórumon 2006-ról kérdezgették.
És nem szakadt rá az égbolt…
Skrabski Fruzsina dokumentumfilmes írja egyik bejegyzésében: „Odamentünk Gyurcsány Ferenc egyik rendezvényére, s én felszólítottam, kérjen bocsánatot a mellettem álló Nagy Lászlótól. De nem kért bocsánatot, vicceskedett, nem vett tudomást arról, hogy eljött hozzá az áldozata.” (A korabeli tudósítások egyébként tizennégy szemkilövésről és kétszáz súlyos sérültről számoltak be. A lelkileg károsodottakról nincs adat.)
Az emberek közé lövető volt miniszterelnök gátlástalanul belehazudik bárki képébe. Ő ilyen. Csak hát a tények makacs dolgok. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján elszabadult a pokol Budapesten. A Fidesz megemlékezéséről távozók Gyurcsány embervadászaival találták magukat szemközt. A rendőri intézkedések egyetlen mozzanata sem volt törvényes. Nem viseltek azonosító számot, vadászpuskákat és viperákat használtak, előzetes felszólítás nélkül ütötték-verték találomra kiszemelt áldozataikat.
A térfigyelő kamerák felvételeit persze utólag törölték – bennünk viszont ott maradt a kitörölhetetlen kép, ahogyan a magukból kifordult előemberek földön fekvőket ütnek, rúgnak, ahol csak érik.
Nem felejtjük el soha ezeket az azonosíthatatlan, bosszútól lihegő vadakat. Fellépésük maga volt a megtestesült állami terrorizmus. (Ami, ugye, sosem évül el!)
Magyar miniszterelnök magyar emberekre lövetett. Nem volt még ilyen a történelemben. (Brüsszel? Ugyan már… Onnan egy hervadt ejnye-bejnyére sem futotta. „Nemzeti hatáskör.”)
Persze szándékosan a nemzet forradalmának jubileumára tervezte provokációját a gyalázatos ember, aki többször elismerte, az ámokfutás óráiban állandó kapcsolatban állt a rendőri vezetőkkel. Főképp azzal a mameluk Gergényi Péter tábornokkal, akit pár nappal később Demszky Gábor főpolgármester „a főváros rendjének és biztonságának megszilárdítása érdekében végzett intenzív és innovatív munkájáért” kitüntetett.
Hogy Gyurcsány Ferenc utóbb megbánta volna a 2006-os őszi embervadászatot? Nagy László kilövetett szemét? Bármit? Ugyan! A „szeretetnyelv” megalkotója egyfajta nosztalgiával emlékszik vissza a történtekre, megizmosodva, a vastagbőrűek gátlástalanságával nyilatkozik. Még tisztogatási terveket is sző számunkra az „Orbán utáni világra”: „Nem lesz kegyelem, minden értelemben földönfutók lesznek! Nem lesz árokbetemetés, zárójel lesz, levegőtlen világ. […] Magukat is el fogják vinni. Nem is olyan soká. […] Amikor győzünk. […] És maguknak nem lesz kegyelem.”
(Kelt: Apró-villa, negyedik Fidesz-kétharmad.)
