Ugyanakkor hatása jórészt a gazdasági együttműködésre, sikerekre, az ipar- és agrárpolitikára korlátozódott. Charles de Gaulle berlini látogatása során ugyan annak a derűlátó kívánalomnak és víziónak adott hangot, hogy Európa megosztottsága megszűnhetne, és újra a „civilizáció gyújtópontjává válhatna”, hiszen az „Atlanti-óceántól az Urálig” terjedő önálló államok szövetsége biztosíthat méltó helyet Európának a világhatalmak között. Viszont ez az elképzelés a szuperhatalmak által kettéhasított öreg kontinensen még sokáig vágyálom maradt. Nyugat-Európa amerikai segítség nélkül nem tudta saját biztonságát garantálni, az Európa keleti felében élő népek szabadságát, önállóságát és önrendelkezésük lehetőségét pedig a szovjet rendszer elfojtotta. A francia–német tandem – csakúgy, mint az integrációs elit – nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a megosztottsággal, sőt az idő múlásával egyre inkább beletörődött a helyzetbe. Úgy tűnt, hogy a vasfüggöny Európa geopolitikai térképének elfogadott részévé vált, az európai helyzetet stabilnak és kétségbevonhatatlannak tekintették.

Ennek fényében valóban a változás szelét hozta el az amerikai politikai fordulat és Ronald Reagan elnöknek Berlinben, a brandenburgi kapunál 1987 júniusában kimondott emlékezetes szavai: „Gorbacsov úr, jöjjön ide és nyissa ki ezt a kaput! Gorbacsov úr, tessék ezeket a falakat ledönteni!”. A Szovjet­unió összeroppanása pedig történelmi esélyt kínált a francia–német tandemnek és Európának egyaránt. A falakkal és őrtornyokkal kettészakított Németország újraegyesülhetett, miközben a szovjet tankok kivonulásával az európai országok visszanyerték azt a lehetőséget és esélyt, hogy ismét saját maguk vegyék kezükbe a sorsuk alakítását. A szabadságukat visszanyerő országok elfogadták a francia–német szövetség vezető szerepét, hiszen azt a receptet látták benne, amivel vissza lehet találni Európába, ahol a sokszínűséget és önállóságot megtartva lehet megvédeni a közös európai szellemi gyökereket, és ahol meg lehet teremteni a prosperitást.

 A francia–német tandem pedig a maastrichti reformokkal az euró­pai integráció ambiciózus mélyítésébe fogott és Európát alakító szerepét már nemcsak gazdasági dimenzióban, hanem más területeken is próbálta kiterjeszteni. Továbbra is igaz maradt, hogy amit Németország és Franciaország Európában eldönt, azt az Európai Unió legtöbb tagállama követi és megvalósítja. Sokszor személyes vezetői kvalitások és víziók is meghatározzák ezt a vezetést, így például Helmut Kohl kancellár német újraegyesítéshez történő ragaszkodása vagy az egyébként saját hazájában sokak által kritizált Emmanuel Macron európai stratégiai autonómiáról ápolt víziója.

A berlini fal leomlását övező eufóriát ugyanakkor hamar viharfelhők árnyékolták be. A rendszerváltoztatásokat követő Európa első nagy traumáját a jugoszláviai polgárháború kirobbanása és elmérgesedése jelentette. A konfliktus súlya túlmutatott a francia–német együttműködés képességein és erején, a háborúnak amerikai beavatkozás vetett véget. A közép-európai országok is csalódtak az eredeti várakozásaikhoz képest. A gazdasági átmenet sokkal nehezebbnek, bizonyos esetekben traumatikusnak bizonyult, miközben uniós csatlakozásuk és gazdasági felzárkózásuk elhúzódott. Emellett félnek a francia–német tandem olyan túlsúlyától is, amely centrum–periféria megosztottságot eredményez Európában. Ez érthető, hiszen egész történelmük során ennek elkerüléséért küzdöttek.

A 2008-as pénzügyi válság felszínre hozta a gazdasági törésvonalakat, és Európa némely országának rendkívüli kiszolgáltatottságát, kétségbe vonva azt, hogy a jóléti társadalmi modell fenntartható. A 2015-től látható migrációs válságra adott eltérő válaszok megkérdőjelezik a korábban megtörhetetlennek hitt európai identitás és szellemi gyökerek, civilizációs értékek iránti elkötelezettség egységességét.

Bár a német gazdaság erős, de az európai innováció és versenyképesség csökken, folyamatosan hátrányt szenved a globalizációban betöltött szerepét illetően. Emellett Európa a demográfiai mutatók, illetve a védelmi kiadások terén is lemaradásban van. A francia–német közös szerepvállalás 2014-ben a minszki megállapodás megkötésének elősegítésével még képes volt az öreg kontinens biztonságát garantálni, ugyanakkor pár évvel később már erőtlennek bizonyult, hogy elejét vegye az ukrajnai konfliktus kirobbanásának. A három évtizeddel korábban visszanyert európai önrendelkezés került veszélybe azzal, hogy Európa ismét szuperhatalmak geopolitikai ütközőzónájává válik.

A francia–német tandem által meghatározott európai egységesülés jelenleg közel sem tud olyan sikereket és eredményeket felmutatni, mint az első három évtizedben, de olyan célokat vagy vonzó jövőképet sem kínál, mint annak idején, miközben folyamatos és súlyos kihívások és veszélyek fenyegetik Európát geopolitikai, gazdasági és kulturális értelemben egyaránt. Éppen ennek köszönhető, hogy a francia–német tandem irányvonalával konkuráló hangok és álláspontok jelentek meg Európában. A britek kiválása az unióból Nagy-Britannia önálló hangját biztosítja, de idesorolható a visegrádi együttműködés vagy a magyar miniszterelnök Európa jövőjéről vallott elképzelése.

Ráadásul a korábbi összhanghoz képest Franciaország és Németország ma számos kérdésben eltérő utakon jár. Mást gondolnak például az atomenergiáról, mást az Euró­pai Unió bővítéséről, de máshogyan közelítenek az európai integrációhoz: míg a franciák az intézményi kérdésekre helyezik a hangsúlyt, addig a németek pragmatikusabban közelítenek és a gazdasági integráció előnyeit aknázzák ki. Ugyanakkor egyedül az európai integráció képes számukra súlyt biztosítani a világban, de ehhez olyan víziót nyújtó európai vezetőkké kellene válniuk, amelyek készek és képesek megőrizni azt a kultúrát és azokat a szellemi gyökereket, amelyek valamennyi európai nemzetet összekötik és amelyek holnapot adnak az európai civilizációnak.

A szerző európai parlamenti képviselő (Fidesz), egyetemi tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora

Borítókép: illusztráció (Fotó: MTI/EPA/Gonzalo Fuentes)