Éppen húsz éve történt. Huszonharmadikán. Szent napon, ha tetszik. A Terror Áldozatainak Emlékháza előtt. Az akkori, 2003-as ellenzék – Fidesz–KDNP – a kommunizmus áldozatainak emléknapja közeledtét használta fel, hogy tömegdemonstráción fejezze ki szolidaritását a kommunizmus bűneit is dokumentáló és bemutató intézmény mellett. Az idővel Gyurcsány által megfúrt Medgyessy Péter miniszterelnök kormánya radikális költségvetési megvonással kívánta ellehetetleníteni a Terror Háza működését. Még az első Orbán-kormány idején, 2000 júniusában döntött arról az Országgyűlés, hogy február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánítják. Két évre rá nyílt meg a Terror Háza Múzeum.
A 2002-es kormányváltó parlamenti választásokat követően a Fidesz–KDNP ellenzékbe került.
Az ismét hatalomra jutott szocialista–szabad demokrata rezsim elérkezettnek látta az időt a Terror Háza Múzeum működésének korlátozására, távlatos megszüntetésére.
Ezen a hideg február 23-i napon a kommunizmus áldozatainak emléknapja biztosította időszerűségét a vélhetően nagy tömegeket megmozgató eseménynek. Vasárnap volt. A Fidesz–KDNP délután öt órára hívta a Terror Háza elé a polgári köröket, a polgári pártok képviselőit, s bárkit, aki részese kívánt lenni a közös megemlékezésnek. Kéréssel kezdte mondandóját a Terror Házánál az Andrássy úton összegyűlt több tízezres tömeg előtt Orbán Viktor: ne nyúljanak a múzeumhoz, el a kezekkel az emlékháztól! Az ottani és akkori hatalmas tömeg a hideg dacára forrón ünnepelte mindegyik szavát, amelyben mozgósítást sejtett:
Aki ezt a házat megbolygatja: kegyeletsértő.
– „Nem hagyjuk!” ismételte ütemesen a tömeg. – „Megvédjük!” szakították meg többször is a beszédet e jelszavak skandálásával.
Orbán Viktornak nem kis leleményébe került, hogy az ottani, azonnali cselekvésre kész tömeget a kegyeletes emlékezők és a kérelmezők pozíciójában tartsa. Minimális retorikai gyúanyag elég lett volna a robbanáshoz. Ahhoz, hogy ez a lelkes emberáradat a Parlament elé vonuljon s tüntető tömegként váljon ellenőrizhetetlen alanyává minden provokációnak. Medgyessyék egy ilyen eseményre még nem készültek fel. Ha megtették volna, provokátoraik éppen erre ösztönzik az embersokaságot, hogy aztán lecsaphassanak rájuk. Az őt megbuktató
Gyurcsány három év múlva a megfélemlítésben már biztosra ment. Bár provokátorai nem értek célt, magát a rendőri állományt, símaszkos, azonosító számot nem viselő rohamrendőröket vetett be a 2006. október 23-i nagygyűlésen részt vevők és az erőszakmentesen tüntetők ellen.
Igaz, a valódi provokáció már ez előtt megtörtént. Az agent provocateur maga Fletó volt. A 2006-os áprilisi választáson hatalomra került Gyurcsány Ferencnek 2006. szeptember 17-én került nyilvánosságra az úgynevezett őszödi beszéde, amelyet május 26-án az MSZP-frakció zárt, balatonőszödi ülésén tartott. A beszéd „zárszavában” szólt a szocialista–szabad demokrata kormánykoalíciójuk rendszeres hazugságairól, a parlamenti választások előtt eltitkolt „elk…rtuk”-ról, az aggasztó gazdasági tényekről – alpári módon lek…rvázva az országot. Olaj a tűzre. A békés megemlékezők s a jogos felháborodás vezérelte tüntetők elleni megfélemlítő válasz: könnygázgránátok, maradandó sérüléseket okozó gumilövedékek, gumibotozások és jogtalan fogvatartások.
Három évvel korábban a Terror Háza előtt Orbán Viktor már első szavaival igyekezett elejét venni a provokációnak. „Tisztelt Emlékezők!” – ezzel a kifejezéssel szólította meg hallgatóságát. A kegyeletet hangsúlyozta. Öreg, legalább két és fél ezer éves retorikai szabály, hogy az elején elmondott üzenet akkor hatásos és maradandó, ha a szónok a végén megismétli. Ezért, hogy még csak véletlenül se értsék félre, beszédét így fejezte be:
Kérjük (s nem követeljük!) e ház kormányzati ostromlóit: értsék meg, igyekezetük hiábavaló. Engedjék le támadásra lendült karjaikat, hajtsák meg fejüket az áldozatok emléke előtt (kegyelet), és menjenek békével.
Ekkor, 2003 februárjában még kegyeletesen kért valamit a választópolgár. A 2010-es választásokon már nem kegyelmezett. Egyértelműen közölte, kikből s miért nem kér. Nem kér, s teszi ezt azóta is.
A szerző nyugalmazott rádiós újságíró
Borítókép: Terror Háza Múzeum (Fotó: Havran Zoltán)
