„Ami az antifasizmust illeti, ez egy teljesen elavult kategória, akárcsak egyébként a fasizmus, amellyel szembe akar szállni. Ma már nem utal semmi konkrét dologra. Bármire alkalmazható, a legkisebb leíró szigor nélkül használt gumifogalom, fasisztoid gyanánt is hajtogatható, ami lehetővé teszi, hogy minden esetet kielégítsen. (…) Az a mód, ahogyan ma minden nonkonform gondolatot fasisztaként kezelnek olyan cenzorok, akik nyilvánvalóan bajban lennének, ha meg akarnák határozni, hogy mit is értenek ezalatt, ugyanezen diszkurzív stratégia alá van rendelve” – hívja fel a figyelmet a nemrég Magyarországon járt Alain de Benoist, a francia Új Jobboldal filozófiai iskola vezető teoretikusa.
Az antifasiszták e totális értelmezés jegyében támadtak rá felfegyverkezve 2016-ban Sacramentóban Donald Trump híveire, többeket megkéselve közülük; ezért támadtak rá 2017-ben is a kaliforniai Berkeley-ben, majd Charlottesville-ben az előző amerikai elnököt támogatókra; ezért verték véresre 2021-ben Párizsban az 1871-es kommün áldozataira emlékező katolikus körmenet résztvevőit, köztük sok idős embert; ezért félemlítették meg több amerikai egyetem vezetését, eltántorítva őket azon szándékuktól, hogy konzervatív, jobboldali előadókat hívjanak meg közéleti vitaestekre; ezért bántalmaztak súlyosan ugyancsak 2021-ben Los Angelesben az LMBTQ-elmebaj ellen demonstráló keresztényeket. Merthogy az úgynevezett antifasiszták az embert teremtett ontológiai valóságából kiforgatni akaró genderideológiáért is fegyvert (viperát, ólmos kesztyűt, kalapácsot, kést, bokszert, bármi egyéb bántalmazásra, emberölésre alkalmas eszközt) ragadnak.
Az antifasizmus tehát egyértelműen nem fasizmusellenesség, hanem szélsőséges, életellenes ideológiák által vezérelt terrorizmus.
Ezért az antifasizmus-ellenesség morális kötelesség. Az antifasizmus erkölcstelen intellektuális igénytelenség, az azt mentegető, de gyakran kifejezetten bujtogató balliberális média pedig a felforgató terroristák bűnsegédje. Hiába, „a szabadkőművesség ugyanaz szalonkabátban, mint a bolsevizmus mezítláb”, állapította meg igen pontosan a vörösterrort testközelből megtapasztalt Mindszenty József bíboros-hercegprímás. Igaza van Julius Evolának, a nagy olasz tradicionalista bölcselőnek, amikor leszögezi: „…mindazzal, amit az antifasizmus formulája magában foglal, semmiféle formában nem köthető kompromisszum és nem folytatható dialógus. Európa méregtelenítése során az első témának éppen ezen antifasizmusnak kellene lennie.”
A hitleri nácizmus bukása nem restaurációt eredményezett, az új kormányzatok nem a legkülönbözőbb nacionalista és szociális irányultságú, a hasonlóságok mellett egymástól gyakran alapvető elgondolásokban eltérő mozgalmak időszaka, a „színes ingek Európájának” kora előtti rendet állították helyre, hanem a nyugati világ jelentős részén a liberalizmus kezdett forradalmi ámokfutásba, gyakran cinkos szimbiózisban a baloldal legszélsőségesebb irányzataival, az anarchizmussal, az antifasizmusnak nevezett kommunizmussal. Ennek folyománya az 1968-as nyugat-európai szélsőbalos lázongás a Maót és Pol Potot magasztaló intellektuális bűnözők lelkes támogatásával, majd a legszélsőségesebb marxista felforgatók számos országban bekövetkezett hatalommegragadása és a beteg, életellenes baloldali ideológiák fősodorrá és mindennapos gyakorlattá válása.