A nyugatnémet baloldali diákvezér, Rudi Dutschke fogalmazta meg a „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” tételét. Amint egy 1968-as frankfurti nagygyűlésen mondta, napjaikban „a leggyengébb láncszemet a társadalmon belül, az egyetemen leljük fel. Azért ez a leggyengébb láncszem, mert az államapparátustól viszonylag távol fekszik, és mert lehetőségeink, hogy a tekintélyen alapuló struktúrákat közvetlenül megragadjuk, itt igen nagyok. Ezt a gyenge láncszemet elsőként kezdhetjük el átpolitizálni.”
A konzervatív szociológus, Helmut Schelsky már igen korán, 1971-ben figyelmeztetett rá, hogy a hatvannyolcasok „nem szétrombolják a hatalmat, hanem a legfontosabb hatalmi eszközöket saját kezükbe veszik”. A puszta intézményellenesség helyett valóban a hosszú menetelés stratégiája lett sikeresebb, hiszen a nyilvánosságot mintegy uraló baloldali-liberális értelmiség a mai napig 1968 eszméinek jegyében dolgozik. Az egyetemeken keresztül ugyanis átformálták a jövő értelmiségének gondolkodását, akik a tudomány, a tömegtájékoztatás és a szórakoztatóipar felső- és középvezetői pozícióiban elhelyezkedve két nemzedék alatt az egész társadalom ízlését átformálták. A hosszú menetelés persze fordítva is megtehető, ez az út pedig a szélesen értelmezett kultúra tartományán vezet keresztül.
A folyóiratok periodicitásából következik, hogy hiteles megítélésük csak hosszú távon lehetséges, hiszen nem annyira számról számra, mint inkább évfolyamról évfolyamra bontakoznak ki. Egy-egy folyóirat életciklusánál mi sem jellemzi jobban a megjelenésének történelmi medret adó korszak szellemi körképét, gondoljunk a dualizmus végszakaszának Magyar Figyelőjére, a XX. század első harmadának modernizmusát megtestesítő Nyugatra, a Horthy-korszakban megjelent Magyar Szemlére és Napkeletre.
Míg a Kommentár 2006-os elindulását, mondhatni, széles körű érdeklődés és egyöntetű szimpátia övezte, a „politikai idő” (Tőkéczki László) sűrűsödésével a hangulat tartózkodóbb, majd egyre fagyosabb lett, végül a 2018-as megújulás – pontosabban újraalapítás és egy kevés megszüntetve megőrzés – ellenérzéseket keltett, persze azok körében, akik vagy az „igazi konzervativizmus” passzív fórumát keresték benne, vagy ilyen irányú eltérítésében reménykedtek.
Érdekes módon az átalakulás-visszatalálás legélesebb kritikusai politizálták át legjobban a régi-új folyóirat kontextusát, amikor olyasmiket írtak, mint például Lendvai Ildikó egykori MSZP-frakcióvezető és pártelnök újságíró fia, hogy tudniillik „leváltották az ellenzékieskedő régi gárdát, minden korábbinál konzervatívabb lesz a Kommentár”.
A fogadtatás átlényegülése tehát tisztán politikai okokra vezethető vissza, egészen pontosan arra, hogy a két időpont (2006 és 2018) között eltelt tizenkét évben a magyarországi kulturális hegemónia szerkezete megváltozott, pontosabban a posztkommunista időszak szerves – sőt lényegi, egyenesen rendszeralapító – jellegzetességét adó liberális kultúrklíma fokozatosan veszített erejéből. Ez utóbbit éppen a hazai folyóirat-kultúrában érhettük tetten, amikor is a késő-Kádár-korból ismert legális reformista és féllegális ellenzéki lapokból progresszív folyóiratkomplexummá összeálló véleményfórumok a kétezres évek végén lassan, majd a 2010-es évek első felében gyorsan hanyatlani kezdtek.
