A szlovák külügyminiszter a visegrádi négyek egysége ellen dolgozik

Nagyon sajnálom Szijjártó Péter külügyminisztert, amiért időnként olyan emberekkel kell találkoznia, mint Rastislav Kácer szlovák külügyminiszter. Szijjártó Péter bátran és határozottan irányítja a magyar külügyet, képviseli a magyar kormány külpolitikai nézeteit, és ami legalább ilyen fontos, mindeközben ügyel a minőségre, a diplomácia írott és íratlan szabályainak betartására. Kácer úrról mindez sajnos nem mondható el.

A szlovák külügyminiszter időnként kocsmai stílusban támadja a magyar kormányzatot, és nyilvános szereplései során nemegyszer trágár hangot üt meg.

Tudjuk: a stílus maga az ember, és nem is érdekelne bennünket, hogy Kácer úr e tekintetben milyen színvonalon áll, ha nem ő lenne Szlovákia külügyminisztere.

Emlékszünk, hogy már Orbán Viktornak a Magyar Királyság térképével díszített sáljából is messzemenő következtetéseket vont le. Nemrég pedig egy nagymihályi pódiumbeszélgetésen jelentette ki az ukrajnai háborúval kapcsolatban, hogy „akik most azt mondják, hadd legyen a Krím, Donyeck vagy Luhanszk orosz, olyan, mintha azt mondanák, hogy Dunaszerdahely, Kassa a bécsi döntés után úgyis magyar lesz, a Szudéták meg német.”

Ez a kijelentés magyarokat és németeket említ, és erről eszünkbe jutnak a rossz emlékű Benes-dekrétumok, amelyek elnöki rendeletekben rögzítették a Csehszlovákia területén élő magyarok és németek kollektív bűnösségét. E dekrétumok tették lehetővé a két népcsoporttal szemben alkalmazott súlyos jogfosztásokat és büntetéseket. Ezek teljesen szembemennek az Európai Unió alapjogi chartájával, ám azokat ma sem hajlandó eltörölni a szlovák parlament.

Rastislav Kácert feltehetően zavarja a történelem, s az, hogy Szlovákia területén magyar közösségek is élnek.

Szerinte „ha nem támogatnák Ukrajnát, ma már itt lenne az orosz hadsereg, s lehet, hogy már Kassán vágtatna egy admirális”. Ezzel az épületes ostobasággal Horthy Miklós kormányzó 1938-as kassai bevonulására célzott, és

persze nem említette, hogy Kassa 1920-ig olyannyira Magyarországhoz tartozott, hogy I. (Nagy) Lajos magyar király már 1347-ben szabad királyi várossá tette, s Buda kiváltságaival ruházta fel.

További Vélemény híreink

Továbbra is magyar területi követelésekkel hergel a szlovák külügyminiszter

Amikor Kácer úr kiejtette a száján Dunaszerdahely nevét, nyilván a Csallóközre gondolt, arra az országrészre, ahol ma is jelentős a magyar kisebbség aránya, s amelyet a trianoni kényszerbékével, az etnikai határok semmibevételével csatoltak Csehszlovákiához. A szlovák miniszter soha nem fog eltöprengeni azon, hogy 1920-ban e terület hovatartozásáról miért nem dönthettek népszavazással az ott élők, miként megtehették azt Sopron és a környékbeli nyolc falu lakói másfél évvel később.

Lehet, hogy nem akarja tudni, de 1921. december közepén a soproni szavazópolgároknak csaknem 73 százaléka döntött úgy, hogy a város továbbra is az óhaza része maradjon.

Ezt a lehetőséget nem kapta meg sem Csallóköz, sem az ország más elcsatolt területei, de ez Kácer urat nyilván nem érdekli. Ő állítólag attól tart, hogy a magyarok területi követelésekkel léphetnek fel abban az esetben, ha Oroszország legyőzi Ukrajnát.
Magyarországot egykor súlyos igazságtalanságok sújtották, de ezeregyszáz esztendős európai történelmünk emlékét senki nem veheti el tőlünk. Még egy színvonal alatt gondolkodó szlovák külügyminiszter sem.

Nemzeti-keresztény irányultságú kormányunk következetesen kiáll a határon túli magyar kisebbségek alapvető jogainak védelme mellett, de többször leszögezte, hogy hazánknak a szomszéd országokkal szemben nincsenek területi követelései.

Kácer urat ez sem érdekli, mert a szlovákiai választások előtt a magyarkártya előhúzásával szeretné javítani a népszerűségi indexét.
Ennek azért sem örülünk, mert sokan vannak, akik a magyar–szlovák barátság és együttműködés megőrzésében érdekeltek. Nem csak szervezetek munkálkodnak ennek érdekében. Egyszerű polgárok is építgetik azokat a kapcsolatokat, amelyek közelebb hozzák egymáshoz e két népet, amely hosszú évszázadokon keresztül élt sorsközösségben.

Családunk, a tapolylucskai és kükemezei Bánó család ősi szálláshelye az egykori Sáros vármegyéhez, vagyis a mai Szlovákiához kötődik. A történelmi ottlétünket igazoló legkorábbi levéltári dokumentum csaknem nyolcszáz éves. Eszembe jut édesapám temetése 1987-ben. Szülőfalujában, a szlovákok lakta Osztropatakán (Ostrovany) kísértük utolsó útjára, ott, ahol a rokonaink − valami csoda folytán − megmaradtak hírmondóknak. Apámat magyar és szlovák lelkész búcsúztatta az evangélikus egyház szertartása szerint. Álltunk az öreg kúria tágas udvarán az urna körül, egymással szemben, magyarok és szlovákok. Igen, szlovákok osztoztak velünk a gyászban. Emberek, akik életükben kevés jót hallhattak rólunk, magyarokról. Mégis eljöttek. Ilyen apró gesztusok hoznak egymáshoz közelebb minket, mert nem mondhatunk le arról, hogy készen álljunk a kézfogásra. Akkor sem, ha ez nem tetszik egyeseknek.

Építeni nehéz, rombolni könnyű. Egy politikus a felelőtlen kijelentéseivel pillanatok alatt megmérgezheti, tönkreteheti a bizalomra épülő kapcsolatokat.

Márpedig mindnyájan rászorulunk a kölcsönös megértésre, akik itt élünk Európa szívében, szüntelen egymásrautaltságban.

A szerző író, újságíró