Amikor Kácer úr kiejtette a száján Dunaszerdahely nevét, nyilván a Csallóközre gondolt, arra az országrészre, ahol ma is jelentős a magyar kisebbség aránya, s amelyet a trianoni kényszerbékével, az etnikai határok semmibevételével csatoltak Csehszlovákiához. A szlovák miniszter soha nem fog eltöprengeni azon, hogy 1920-ban e terület hovatartozásáról miért nem dönthettek népszavazással az ott élők, miként megtehették azt Sopron és a környékbeli nyolc falu lakói másfél évvel később.
Lehet, hogy nem akarja tudni, de 1921. december közepén a soproni szavazópolgároknak csaknem 73 százaléka döntött úgy, hogy a város továbbra is az óhaza része maradjon.
Ezt a lehetőséget nem kapta meg sem Csallóköz, sem az ország más elcsatolt területei, de ez Kácer urat nyilván nem érdekli. Ő állítólag attól tart, hogy a magyarok területi követelésekkel léphetnek fel abban az esetben, ha Oroszország legyőzi Ukrajnát.
Magyarországot egykor súlyos igazságtalanságok sújtották, de ezeregyszáz esztendős európai történelmünk emlékét senki nem veheti el tőlünk. Még egy színvonal alatt gondolkodó szlovák külügyminiszter sem.
Nemzeti-keresztény irányultságú kormányunk következetesen kiáll a határon túli magyar kisebbségek alapvető jogainak védelme mellett, de többször leszögezte, hogy hazánknak a szomszéd országokkal szemben nincsenek területi követelései.
Kácer urat ez sem érdekli, mert a szlovákiai választások előtt a magyarkártya előhúzásával szeretné javítani a népszerűségi indexét.
Ennek azért sem örülünk, mert sokan vannak, akik a magyar–szlovák barátság és együttműködés megőrzésében érdekeltek. Nem csak szervezetek munkálkodnak ennek érdekében. Egyszerű polgárok is építgetik azokat a kapcsolatokat, amelyek közelebb hozzák egymáshoz e két népet, amely hosszú évszázadokon keresztül élt sorsközösségben.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!