Néhány dolgot azonban nem árt tisztázni. Tudnunk kell, hogy a tanyán az állatokról mindennap gondoskodni kell, és a föld csak akkor ad termést, ha műveljük. Hacsak nincs mesés vagyonunk, a hegyi rönkházba elő kell teremteni a téli tüzelőt, az épületet karban kell tartani. S ha vásárolnunk kell, ügyet kell intéznünk vagy éppen bajba kerülünk, akkor is le kell jutnunk a közeli faluba, városba, ha előzőleg az eső eláztatta a környéket vagy a szűnni nem akaró hóesés járhatatlanná tette az utakat. Az özönvízszerű csapadék vagy egy szélvihar pedig durván megpróbálhatja a jurtákat is. Éppen ezért a legtöbben ezen a ponton sóhajtanak egyet, és a sokszor bírált, de legalább jól ismert közeg felé veszik az irányt. Visszamenekülnek a civilizációba. Nem merik vállalni a váltással járó megváltozott körülményeket, és megelégszenek az álmodozás rövid, de csak a kellemesre koncentráló élményével.

Meghozzák a sokaknak érthetetlen, jó esetben bátornak tartott döntést, és tanyára, erdei házba vagy jurtába költöznek, és tényleg elvonulnak a világ zaja elől. Újságíró-pályafutásom alatt – Kazinczy Gyöngyvér és Bodor István mellett – volt szerencsém több ilyen emberrel is találkozni, és bevallom, a velük való beszélgetés után mindig csodáltam és irigyeltem is őket. Irigyeltem a bátorságukat, a szabadságukat, a hálózatok és sárga csekkek nélküli életüket, de legfőképpen azt az őszinte mosolyt, amit ebben a hihetetlenül emberi világban láttam az arcukon. Nem hajszolnak semmit, mindent a maguk nyugodt tempójában tesznek, és közben van idejük önmagukra és egymásra is. Látszólag rögös utat választottak, mégis leírhatatlanul boldognak látszanak. A hajtás- és így stresszmentes életvitelnek köszönhetően pedig nemcsak az egészségüket védelmezik sikeresebben, hanem küldetést teljesítenek: belesimulnak, harmóniában élnek az Isten teremtette természettel! Ez lenne a titok?!

Borítókép: Hét kenyér zarándokpékség (Fotó: Facebook)