Riporton jártunk nemrég a Veszprém vármegyei Barnag mellett, a Déli-Bakony és a Balaton-felvidék határán épült Hét kenyér zarándokpékségben. A falutól több kilométerre levő vendéglátóhelyet egy házaspár üzemelteti, Kazinczy Gyöngyvér és Bodor István két gyermekével a civilizációtól távol levő, dombtetőn kialakított birtokon él. A családfő és felesége hat éve ismerkedett meg, ami olyan jól sikerült, hogy azonnal kitűzték az esküvő időpontját. A házasságkötés után a pár először Veszprémben lakott, családi házban, majd úgy döntöttek, hogy elvonulnak a természetbe, ahol mára komoly gazdaságot építettek ki. Hálózatmentes házban élnek, környezettudatosan, vegyszermentesen gazdálkodnak – állatokat tartanak, gabonát, zöldséget és gyümölcsöt termesztenek –, és ami számukra a legfontosabb: teljes nyugalomban, harmóniában élnek Istennel. A vendégeiket pedig azzal várják, amijük van: a birtokon megtermelt élelmiszerrel, zöldségekkel, sajtokkal, pitével vagy éppen gyógynövényekből készült teával, de legfőképpen hatalmas szeretettel.
Nem tagadom, Kazinczy Gyöngyvér és Bodor István története nagy hatással volt rám. Nem mondom, hogy a példájuk mindenkinek ragadós lehet, de amit elértek, az mindenképpen elgondolkodtató. A barnagi riport óta folyton az jár a fejemben: van-e titok, és ha igen, akkor mi lehet az?
Érdemes abból kiindulnunk, hogy a legtöbb aktív korban levő embernek viszonylag ritkán adatik meg, hogy hosszabb időt eltölthessen a természetben, elvonuljon a világ zaja elől. Ha mégis sikerül, akkor sokan a természet lágy ölén sem tudnak kikapcsolni, a telefonjukat nyomogatva száguldanak az információs szupersztrádán, vadásszák a híreket vagy folyamatosan a barátokkal váltanak üzeneteket. Ennek a függésnek az vethet véget, ha a dombok között elmegy a térerő. Ennek hatására az okostelefonok buta elektromos kütyükké szelídülnek, és végre mindenki magára maradhat.
Bárhogy is jussunk el a teljes nyugalom állapotába, ha sikerül, egészen egyedülálló érzés keríthet minket hatalmába.
Megtapasztalhatjuk, hogy nagyobb szükségünk van a természet gyógyító erejére, az erdők mélyén megtapasztalható békére, mint azt a szürke hétköznapokon, a hajtás közepette, a mókuskereket tekerve gondolnánk. Sokan ilyenkor elkezdünk azon morfondírozni, hogy milyen jó lenne, ha ez az állapot nemcsak egyszer-egyszer jönne el az életünkben, hanem annak részéve válna. Vannak, akik ekkor egy alföldi tanyára képzelik magukat, ahol az udvaron puli kutya szaladgál, az istállóban tejet adó tehén bőg, a birtokon pedig megterem minden, ami szem-szájnak ingere. Mások dombok között levő faházba vágynak. Talán látják is magukat, amint esténként a hálózatmentes otthonukban, a kandalló fényénél és melegénél játszanak a gyerekeikkel vagy éppen hintaszékben ülve könyvet olvasnak, és közben forralt bort vagy forró kakaót szürcsölgetnek. A legbátrabbak pedig talán odáig is elmerészkednek gondolatban, hogy akár egy, a civilizációtól távoli jurtába is kiköltöznének, ahol lovat tartanának, hogy amikor éppen kedvük tartja, belovagolják a környéket. Ezekben az álmodozásokban minden csodálatosnak tűnik, mert ilyenkor a világ zajától távoli életforma legszebb pillanatai jutnak eszünkbe.
