Elérték ugyanis, hogy az ő narratívájuk határozza meg a fiatalokat és gyermekeket célzó és leginkább befolyásoló popkulturális tartalmakat, a könnyűzenei produkciókat, a film- és a divatipart. A közoktatásban az elmúlt két-három évtizedben aktivizálódtak különféle programjaikkal. A hatvanas, hetvenes évektől kezdődően tehát nincs megállás, a neomarxisták akkor még a szexuális kisebbségek elfogadásáért küzdöttek, majd a meleg párok házasságának elfogadtatása lett a harc célja, aztán az következett, hogy ezek a párok gyermekeket fogadhassanak örökbe. 

Manapság – ami korábban még elképzelhetetlen volt – a tolerancia jelszavát a zászlajukra tűzve propagálják a nemváltás lehetőségét az óvodákban, iskolákban. Tehát a természet törvényeit is viszonylagossá próbálják tenni. Nem véletlenül kampányolnak (bocsánat, érzékenyítenek) a saját életformájuk mellett – sokszor a szülők tudtán kívül is – a legkisebb gyermekek között.

Ott tartunk, hogy az egykori szubkultúra képviselői a kisebbségi létet megunva arra törekednek, hogy az életformájukat minden fiatalnak követendő mintává tegyék. Ne kerteljünk! A céljuk az, hogy néhány évtized alatt ők kerüljenek többségbe a társadalmakban. (Az természetesen már más kérdés, hogy ez az elképzelés a valóságban mennyire életképes.) E cél érdekében azonban minden eszközt bevetnek: hatalmas pénzügyi erőforrások állnak rendelkezésükre, a globális cégek, az NGO-k és a progresszív, baloldali pártok maximális támogatását élvezik.

B. Zsolt tehát nem véletlenül gondolta úgy, hogy nem eshet bántódása a közösségi oldalán közzétett vallomása miatt. Nekünk, a család szentségét tisztelő, a gyermekeink biztonságát és egészséges fejlődését szem előtt tartó józan többségnek hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen alak nap mint nap ott lehetett a tanulók körül, foglalkozásokat tarthatott nekik, és a kollégáinak nem tűnt fel, hogy nagyon nincs rendben az az életvitel, amit folytat. 

Egyértelmű, hogy az iskola tanárain, az igazgatón a „ne szólj, szám, nem fáj fejem” viselkedés lett úrrá, egyfajta belső cenzúra lépett működésbe, hiszen ők is tudják, hogy a botrányos figura mögött hallgatólagosan ott áll az egész baloldali hálózat. Nem tévednek, bizony közösséget vállalnak azok, akik az elmúlt évtizedekben meghódították a teljes nyugati nyilvánosságot. 

B. Zsolt munkatársai tisztában voltak azzal, hogy aki ez ellen felemeli a szavát, arra például már Nyugat-Európában kiközösítés vár. Egy ilyen ember ott nem lehet része a „toleráns civilizációnak”, hiszen szélsőséges, aki a progresszió, a nemi egyenlőség, sőt a demokrácia, a jogállamiság útjában áll. És ami a nyugaton elfogadottá vált, az nemsokára itthon is hódítani fog.

Magyarul arról van szó, hogy egy ilyen beteges pedagógus asszisztens botránya is azt bizonyítja, hogy a genderőrület sajnos nem ismer országhatárokat, és megérkezett Magyarországra is. De ha már itt van, és a gyermekeink biztonságát, mindennapjait is veszélyezteti, nem a hallgatás vagy a félrenézés, hanem az ellene való küzdelem ideje jött el. 

A 3,6 millió magyar választó – a párthovatartozást felülírva – nem véletlenül állt ki a gyermekvédelmi törvény mellett a tavalyi népszavazáson. A szavazók azt is megüzenték, hogy nemet mondanak a beteg androgün korszakra. A magyar álláspont egyértelmű: nem kérünk a genderistákból, a migránsokból és a háborúból sem. Ezek az ügyek pártpolitikán felül állnak, tehát mindez nemzeti minimumnak is tekinthető. A magyar baloldal viszont épp az ellenkező álláspontot képviseli, és a magyar választók többségi felhatalmazásával szemben küzd Brüsszelben. Egyértelmű, hogy az EU és az amerikai progresszív baloldal érdekeit képviselik a magyar parlamentben is, nem fogadják el, hogy a magyarok nemzeti konszenzusát.

A cikk elején idézett Cseh Katalin-akció is bizonyítja, hogy a baloldal, ahol csak tudja, támadja a nemzeti egyetértést. Nem képesek belátni, hogy Magyarországon nem a hirtelenszőke, magas sarkúban, miniszoknyában pózoló androgünök, a Demokrata Párt vagy a francia liberálisok aktivistái szavaznak, hanem mi, magyarok.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)