Akinek ilyesmi akárcsak egy pillanat erejéig is megfordul a fejében, az alufólia-sisakkal kelő és fekvő, különféle vad összeesküvés-elméletekben hívő, posztfasiszta futóbolond.

Az is mindössze a véletlen műve, hogy a teljes balliberális média hónapok óta úgy működik, mintha bizonyos túlmozgásos és hiperaktív nagykövetek préselnék ki belőlük minden egyes cikket. Ez a magatartás, az együtt mozgás amúgy békeidőben is jellemző a magukra függetlenként és objektívként hivatkozó hírlapírókra. 

Ki ne látott volna már olyan jeleneteket, amikor mondjuk a testnevelésóráktól, a korán keléstől, valamint a hűvös időtől rettegő momentumos politikuspalánták másodpercre pontosan egyszerre érkeznek az ellenzéki újságírókkal az aktuálisan fontos eseményre? Mondjuk amikor építési területekről kell elhordani különböző tárgyakat.

Ilyenkor, lévén, hogy a közvéleményt finoman szólva sem érdekli az adott rendezvény, akár tízen is össze szoktak verődni, mintegy megdönteni a diktatúrát. Ez az igen magas szám egyébként úgy jön ki, ha összeadjuk az utcán lévő politikusok és újságírók számát. Hogy ezek az akciók miért tartanak számot mégis ekkora érdeklődésre a haladó sajtóban, azt egyelőre senkinek, még a mostanában roppant divatos mesterséges intelligenciának sem sikerült megfejtenie.

A laikus, alufólia-sisakot viselő szemlélőben ilyenkor óhatatlanul felötlik a bűnös gondolat, hogy talán olyan kiváló a viszony a két társaság között, hogy napokkal az akció előtt meg szokták beszélni a fontosabb részleteket. Úgymint pontos érkezés, helyszín, outfit, kesztyűk színe, anyaga, vastagsága. Satöbbi. 

De mondom, egy józan, a progresszió iránt elkötelezett demokratának ilyesmi még csak eszébe sem jut, hiszen teljesen logikus, hogy egy 444-es propagandista, elnézést, objektív újságíró teljesen véletlenül jár mondjuk reggel kilenc körül a karmelita kolostor közelében. Pont ott, ahol Fekete-Győr András és Hajnal Miklós is ébredezik. A jelenség a véletlenek furcsa összjátéka csupán. Pont.

Na de ígértem, hogy visszatérünk Szijjártó Péternek a harmadik világháború kitörése iránt megmagyarázhatatlan lelkesedést érző urakban és hölgyekben felháborodást és elkeseredést kiváltó kijelentésére. Tehát, hogy a külügyminiszter nem volt hajlandó kimondani, hogy az ukránoknak szurkol.
Tisztelt külföldről pénzelt kollégák!

 Ezt amúgy ti is tudjátok, hiszen látjátok a méréseket, tökéletesen tisztában vagytok vele, hogy a magyar emberek ebben a háborúban semlegesek, és a hideg verejték kezd gyöngyözni a hátukon az általatok terjesztett háborús uszító propaganda láttán és hallatán. Nem igazán kedvelik a gondolatot, hogy a háború eszkalálódik. 

Teljesen világos, hogy a ti megbízóitok és gazdáitok ezt a fajta lelkesedést várják el tőletek, ezért is fizet titeket, de helyzet az, hogy pár száz, ezer liberálison kívül nincs senki ebben az országban, aki úgy gondolkozna, ahogyan ti.

Nekünk Oroszország és Ukrajna háborújához semmi közünk sincs, és nem is szeretnénk, hogy ez megváltozzon. Értjük, hogy ti valósággal repestek a gondolattól, hogy Magyarországot belepréseljék a háborúba, tudjuk, hogy annak örülnétek a legjobban, ha már holnap elindulna egy ötvenezer főt számláló hadsereg Oroszország ellen, de el kell keserítenem titeket, ez nem fog bekövetkezni. Sőt. 

Tehát – hogy ti is értsétek – nem választ sem oldalt, sem országot, nem kezd háborús félként fegyvereket és katonákat küldeni valamelyik félnek, hanem kijelenti, deklarálja, hogy egyik oldalt sem támogatja. Amúgy jelenleg Ausztria is hasonlóképp viselkedik. Ez esetünkben azért is különösen indokolt, mert a magyar emberek 95 százaléka is így gondolkodik, azonnali tűzszünetet és és békét akar. 

Ennek figyelembe nem vétele pedig roppant antidemokratikus lenne, ugye. Bár lehetne úgy is gondolkodni, mint a német külügyminiszter, aki néhány hónapja szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy magasról tesz arra, hogy mit szeretnének a választói, addig fogja támogatni többek között fegyverekkel Ukrajnát, amíg azt jónak látja.

Nos, vannak ilyen politikusok, és vannak olyanok, mint Magyarország vezetői, akik úgy igyekeznek irányítani az országot, ahogyan a démosz szeretné. Remélem, amúgy a ti érdeketekben is, hogy ez még so­káig így fog maradni. A fene tudja, miért, de engem valamiért megrémiszt ugyanis egy atomháború gondolata.

Borítókép: Soros György (Fotó: AFP/Brendan Smialowski)