Az Európai Unióban mindkét folyamat létezik, az összekötés és az eltávolítás, s mindkettőre hatnak a külső erők. Franciaország hivatalos és informális módon is küzd az angol nyelv használata ellen, előtérbe helyezve a franciát, és szorgalmazva a tisztviselőket, hogy ne a torz euroangolt használják, amely senkinek sem az anyanyelve, de egyszerű és könnyen megérthető. Olaszország néhány napja döntött úgy, hogy pénzbüntetést kell fizetniük a tisztviselőknek, ha angolul kommunikálnak egymással, így őrizve meg az olasz nyelv tisztaságát. Vajon ez romantikus-szentimentális kötődés az ősök nyelvéhez? Cseppet sem. Ez színtiszta érdekérvényesítés. Ahogy az angol átvette az uralmat a világ diplomáciájában, így az Európai Unióban is, úgy szorult perifériára a többi nagy tömb. A britek távozásával a legaktívabb franciák igyekeznek visszafoglalni néhány üresen maradt végvárat, támaszpontot, raktárat, hogy hosszú távon a francia legyen a domináns kultúra és nyelv az angol helyett. Akkor ugyanis ők diktálnak, ők tudják érvényesíteni nemzeti érdekeiket, az ő kedvük szerint folynak a tárgyalások. Mert bármit lehet okoskodni az európai békeprojektről és az ideológiamentes EU-ról, a nemzetek léteznek, és saját érdekeik vannak. 

Franciaország nem azért ragaszkodik a strasbourgi parlamenthez, mert kevesebbet kell utazniuk a képviselőinek, hanem mert francia földön ülésezik az európai döntéshozók közössége. A történelemnek nincs vége, a múltbéli tapasztalatokat minden nemzet feljegyzi magának, a rengeteg háborúnak, sérelemnek, segítségnek és jóindulatnak vannak hatásai, épp ezért olyan szép és dinamikus ez a kontinens. Természetesen mindezt más nagyhatalmak igyekeznek letörni, hogy a lehetőségeket ők használják ki, s letagadják az európai valóságot. Számos itthoni politikus és párt is szeretne belehanyatlani az eurosemmibe, ahol trendi, kulturálisan meghatározhatatlan toleráns emberek egymás mellett léteznek, de ez sose fog megtörténni, egyszerűen az ember természete okán. A média által ünnepelt liberális, üres tömegek egyszerűen harsányabbak, mint azok, akik nem törekszenek a reflektorfénybe, a közvetített kép pedig torz. A média által közvetített virtuális valóság azt hiteti el velünk, hogy tudjuk, mi történik a tőlünk távoli országokban, pedig egy előre elkészített, politikailag hasznos képet sugároznak, amelyet egyszerűen csak le kell fordítani.

Ez az óriási vihart kavaró probléma magyarul szó szerint elképzelhetetlen nyelvünk sajátos rendszere folytán. A világ nagy része viszont ismeri a nyelvbéli nem fogalmát, az autópálya fiú, az államadósság lány, s még hasonló furcsaságok. A sajátos identitást kereső indoeurópai számára ez így fontos téma lesz, a magyarok pedig félszegen mosolyognak a finnekkel és az észtekkel, hosszú körmondatokban próbálva elmagyarázni az újságolvasóknak, hogy más nyelvekben hogy működik a névmások használata. De ők sokan vannak, akiknek ez egy elgondolható és felfogható probléma, mi pedig maroknyian, így a nagyvilág nem fog arra törekedni, hogy a mi érdekeink is érvényesüljenek. A mi nyelvi szigetkénk itt Európa közepén így működik, mindig így működött, a különállásunk végigkövethető a történelemben, saját identitást adott nekünk, amelyet az anyatejjel szívunk magunkba, és soha nem tudjuk levetkőzni. Az Európai Unió időnként közreadja, melyik ország lakói hány nyelven beszélnek, mi rendre az utolsók között vagyunk. Persze ehhez hozzá kell venni, hogy a többi nép számára mindig ott van a közeli rokonság, dánok és svédek, csehek és lengyelek, spanyolok és portugálok. Mi pedig magyarok vagyunk.

Borítókép: Középiskolás diákok és tanárok szavalják közösen a Himnuszt a magyar kultúra napján a Baczkamadarasi Kiss Gergely Református Kollégium dísztermében Székelyudvarhelyen 2023. január 22-én (Fotó: MTI/Kátai Edit)