Március végén Moldova államelnöke, Maia Sandu is aláírta azt a parlamenti határozatot, amely az ország nyelvét románként határozza meg. Bár aki járt már arra, esetleg látott moldovai szöveget, maga is sejthette, hogy a moldovaiként nevezett nyelv és a román egy és ugyanaz, a politika bizony nem feltétlenül barátja a valóságnak. A döntés viszont hatalmas változást eredményezhet, épp azért, mert a valóság kimondása általában veszélyes.
Moldova szovjet tagköztársaságként ügyesen le volt szakítva Romániáról, az egyedül üdvözítő tan hatalmában pedig fel se merült, hogy a történelmi Moldova – amely a mai országot és Románia északkeleti területét is magába foglalja – lakói etnikai-kulturális szempontból nem különböznek. A Szovjetunió külön népként kezelte a moldovaiakat, majd Oroszország és Ukrajna is így vélekedett, nehogy a románok közelebb kerüljenek egymáshoz a kívántnál. Nem is kerültek, a felmérések szerint a moldovaiak nem szeretnének csatlakozni Romániához. A román politikában persze időként szóba jön az egyesülés Besszarábiával, de a jelenlegi világpolitikai klíma nem kedvez az ilyen terveknek. Ugyanakkor tény, hogy egy nem létező népet hozott létre a politikai szükségszerűség, s azt következetesen mindenki elfogadta a nemzetközi viszonyok során.
Ezzel pedig nincsenek egyedül a románok. A csehek és a szlovákok gyakorlatilag száz százalékban megértik egymást, a küzdelem ott Csehszlovákia szétválását követően épp azon folyt, hogyan lehetne a lehetséges legnagyobb különbséget elérni a két nyelv között. Ez nemzeti identitás kérdése volt a nagyon fiatal szlovák állam számára, lett is egy teljesen új nyelv és helyesírás, amely bár lényegében megegyezik a cseh nyelvvel, mégis saját és így megalapozza az állam fennállásának szükségességét. Ugyanez a volt Jugoszláviában is végbement, az egykor szerbhorvátként ismert nyelv ma szerb, horvát, bosnyák, illetve montenegrói nyelvként használatos. Mindenki ért mindent, szinte elhanyagolhatók a különbségek, de nem azért vívtak véres háborúkat az ott élő népek, hogy végül a másik kicsavarja a kezükből a fiatal identitást. A különböző nyelvi akadémiák vért izzadva harcolnak, keresve a nemzeti sajátosságokat, hátha egyre távolabb kerülnek a többiektől. A valóságban ez annyira egy nyelv, hogy egy montenegrói napilap fejlécén az olvasható: a világ egyetlen négy nyelven megjelenő újságja.
Európa szépséges és elképesztően megosztott nyelvi szőttese egyértelműen politikai és hatalmi érdekekből nevezi valamely közlésformát nyelvnek, a másikat pedig nyelvjárásnak. Németországban Hannover és környéke a hochdeutsch otthona, a magyar iskolások ezt a nyelvjárást tanulják németként. Mégis németül beszélnek a dán határon élőktől egészen az osztrákokig, elméletileg teljes joggal nevezhetnénk ezeket sváb, frank, bajor vagy osztrák nyelvnek.
Mégsem tesszük, mert a politika ebben az esetben a kulturális közelítést célozza, senkinek sincs szüksége egy független Bajorországra. Sokszor még a szomszédos falvakban élők se értik egymást a Bajorországon belül húzódó frank–bajor nyelvi határ közelében, nekünk, távol élőknek viszont az az elképzelésünk, hogy az egy stabil, egységes nemzetállam telis tele németekkel. Egy ugrással északabbra a hollandok és a flamandok egymás nyakára hágva igyekeztek a történelem során kidolgozni a hatalmas különbségeket a nyelvben, valóban léteznek sajátos szavaik, de ezek minimálisan se akadályozzák a megértést. A jóval távolabbi unokatestvéreik Dél-Afrikában viszont már nem hollandul beszélnek, a nyelv neve afrikaans. Tökéletesen érthető mindkét oldalról, hiszen az európai telepesek nem keveredtek a helyi fekete lakossággal, büszkén őrizték kulturális identitásukat, így nyelv lett abból a hollandból, amely az őshazától távol használatos.
Az Európai Unióban mindkét folyamat létezik, az összekötés és az eltávolítás, s mindkettőre hatnak a külső erők. Franciaország hivatalos és informális módon is küzd az angol nyelv használata ellen, előtérbe helyezve a franciát, és szorgalmazva a tisztviselőket, hogy ne a torz euroangolt használják, amely senkinek sem az anyanyelve, de egyszerű és könnyen megérthető. Olaszország néhány napja döntött úgy, hogy pénzbüntetést kell fizetniük a tisztviselőknek, ha angolul kommunikálnak egymással, így őrizve meg az olasz nyelv tisztaságát. Vajon ez romantikus-szentimentális kötődés az ősök nyelvéhez? Cseppet sem. Ez színtiszta érdekérvényesítés. Ahogy az angol átvette az uralmat a világ diplomáciájában, így az Európai Unióban is, úgy szorult perifériára a többi nagy tömb. A britek távozásával a legaktívabb franciák igyekeznek visszafoglalni néhány üresen maradt végvárat, támaszpontot, raktárat, hogy hosszú távon a francia legyen a domináns kultúra és nyelv az angol helyett. Akkor ugyanis ők diktálnak, ők tudják érvényesíteni nemzeti érdekeiket, az ő kedvük szerint folynak a tárgyalások. Mert bármit lehet okoskodni az európai békeprojektről és az ideológiamentes EU-ról, a nemzetek léteznek, és saját érdekeik vannak.
