Az Európai Unióba igyekvő Ukrajna politikai vezetése tavaly hadat üzent az orosz kultúrának. A háború kitörése óta az EU a fegyverszállításokkal, a folyamatos oroszellenes politikai hangulatkeltéssel győzelmi álmokba kergeti Zelenszkij elnököt, aki mindenáron bizonyítani szeretne. A harctereken egyelőre semmi nem dőlt el, viszont ott van az elnöknek az orosz kultúra, amelytől igyekszik mentesíteni az országát.
Az „orosztalanítás” jegyében − csaknem egy évvel ezelőtt − Munkács városának végrehajtó bizottsága leszereltette az 1837-ben elhunyt nagy orosz költő és drámaíró, Alekszandr Szergejevics Puskin köztéri mellszobrát, illetve eltávolíttatta a Puskinról korábban elnevezett középiskola emléktábláját. Az ukrán törvényhozás betiltotta – és azóta is tiltja − az orosz zenét, könyveket és színdarabokat, aminek következtében az orosz kultúrával szembeni hadjárat valóban „szép” eredményeket hozott.
Ehhez képest Zelenszkij elnök – ugyancsak tavaly – elfogadta az Európai Parlament Szaharov-díját, amelyre az Európai Néppárt (EPP) jelölte a bátor ukrán népet. A világhírű orosz magfizikusról elnevezett rangos díjat valóban megérdemlik az ukrán földet védelmező harcosok (eltekintve a náci mentalitású terroristáktól), a háború miatt otthonukat elhagyó menekültek, a gyermekeiket oltalmazó asszonyok, és megérdemlik egyes civil szervezetek, valamint a katasztrófavédelmi és evakuációs szolgálatok aktivistái is.
Az EPP az emberi jogokért, a gondolatszabadságért és a demokráciáért vívott küzdelemért adható díjjal kapcsolatban első helyen Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt említette, ami érthető, mert mindig bátran − ennek megfelelően katonai pólóban vagy pulóverben − nyilatkozik, és vele kapcsolatban Nyugaton amúgy is kötelező tiszteletköröket írni. Persze lehet találgatni, hogy a díj elfogadásakor miért nem zavarta az elnök urat a szovjet hidrogénbomba atyjának származása, mivel a Nobel-díjas Andrej Dmitrijevics Szaharov legalább annyira orosz, mint Puskin.
Az ukrajnai háború frontvonalain harcoló katonák helytállása és bátorsága minden tiszteletet megérdemel. Az elesettek emlékét is méltó módon ápolni kell. Azt azonban nem értjük, hogy a küzdelmet miért kell kiterjeszteni a vétlen kultúra mezsgyéire, hiszen éppen ezeken keresztül láthatjuk meg egymásban az embert, még akkor is, ha éppen harcban állunk.
Azt hihetnénk, hogy az ukrán politikai vezetés megelégszik az orosz kultúra likvidálásával. Sajnos nem. Az oroszellenes harcot most a keleti szláv kereszténység egyik központjára, a XI. században alapított kijevi Pecserszka Lavra-barlangkolostorra is kiterjesztették. Miként arról a Magyar Nemzet is beszámolt, az ukrán biztonsági szolgálat razziákat tartott a moszkvai patriarkátus alá tartozó egyház templomaiban és épületeiben. Állítólag oroszbarát irodalmat, nagy mennyiségű készpénzt, valamint gyanús orosz állampolgárokat találtak.
Az ukrán hatóságok a Pecserszka Lavra-barlangkolostor mintegy ezer lakóját felszólították a távozásra. Az ukrán ortodox egyház szerzeteseinek és papjainak kiutasítása rendkívül durva lépés. A konstantinápolyi patriarkátus az ukrán ortodox egyházat már 2018-ban Moszkvától független egyházzá nyilvánította, és a háború kitörését követően a vallási közösség moszkvai patriarkátushoz hűséges része is kijelentette, hogy függetlenedik az orosz Kirill patriárkától. A kijevi vezetés ennek ellenére bizalmatlan, és kemény diktátumot alkalmaz.
Olekszandr Tkacsenko ukrán kulturális miniszter közölte, hogy azok a szerzetesek, akik szakítanak az orosz anyaegyházzal és csatlakoznak az új ukrán ortodox egyházhoz, folytathatják szolgálatukat a Lavrában. Ezt Jepifanyij metropolita, Ukrajna hivatalos ortodox egyházának vezetője is megerősítette. Vagyis a szerzeteseknek egyértelműen és látványosan alá kell vetniük magukat annak a politikai akaratnak, amelynek semmi köze a vallásos hithez.
Eszünkbe jut erről, hogy I. Lipót császár bő 350 évvel ezelőtt, 1673 februárjában nevezte ki Johann Caspar von Ampringent, a Német Lovagrend nagymesterét a Magyar Királyság teljhatalmú kormányzójává. A Habsburg-uralkodónak nem az orosz ortodoxokkal volt baja, hanem a magyar protestánsokkal. A politika által is szított vallási türelmetlenség ekkor odáig fajult, hogy Szelepcsényi György esztergomi érsek elnökletével rendkívüli bíróságot állítottak fel Pozsonyban. A bíróság 1674 tavaszára mintegy hétszáz református és evangélikus prédikátort és tanítót idézett maga elé. Az ellenük felhozott vád felségsértés és hazaárulás volt. A halálbüntetéstől a vádlottak csak úgy menekülhettek meg, ha áttértek a katolikus vallásra vagy írásban lemondtak egyházi szolgálatukról. Sokan ezt az utat választották, csak hogy mentsék az életüket, de 67 prédikátor kitartott hite mellett. Őket – már akik közülük életben maradtak − a gályarabság se törte meg.
Ukrajnában hátrafelé forog az idő kereke, teret nyert a kollektív bűnösség megállapításának elfogadhatatlan gyakorlata. Ennek alapján vajon hány lelket lehet megtörni ebben a sokat szenvedett országban?
A szerző író, újságíró
