Bácskai barátaimmal beszélgettem a minap, amikor egyikük ránézett a telefonjára, és felolvasta a friss hírt: kétszázezer alá eshetett a délvidéki magyarok száma. Kicsit beszélgettünk a dologról, de a köd csak lassan oszlott bennünk. Hiszen – tudtuk mindannyian – a külhoni magyarság valaha mozdíthatatlannak tűnő tömbszámai már réges-régen meginogtak. Romániában állítólag egymillióan, Felvidéken félmilliónál is kevesebben vagyunk, Kárpátaljáról elszivárgóban a magyarok. A többi Kárpát-medencei nemzetrész pedig néhány ezres, a lélektani határokat – sajnálatos módon – már réges-régen alulról ostromolják közösségeink. Ha mindehhez hozzávesszük az anyaországi tízmilliós magyarság kissé lelassult, de mégis folyamatos fogyatkozását, valamint a nyugat-európai és amerikai magyarság gyors asszimilációját, készen is áll az ítélet: nemhogy tizenötmillióan nem vagyunk, de talán még tizenhárommillióan sem a Kárpát-medencében és a nagyvilágban.
Azonban ebben a pesszimista olvasatban, amelynek szükségszerűen önfeladás a vége, a magam részéről soha nem hittem, és változatlanul nem tudom ma sem elfogadni, mert egyszerűen nem tartom igaznak.
Először is: mindenfajta népszámlálás állami intézményrendszereken keresztül folyik. Olyan államokban – említsük például Romániát vagy Szlovákiát –, ahol az állampolgárok jelentékeny része nem a többségi nemzet tagja, eleve igyekeznek leszorítani a számukat a népszámlálásokon. Mindenesetre nem puszta gyanú, hanem tény, hogy az elmúlt száz évben különféle technikákkal manipulálták a számbavételeket, s hogy a legutóbbiakon nem így történt, nehezen hihető.
A népszámlálásokon olykor több választható kategóriával bontanak meg nemzeti közösségeket, esetleg többséginek írnak be olyan vegyes házasságban élőket, akiknek a környezetében állandó a több kulturális hagyomány egyidejű jelenléte. Pedig a magyar állami és magánszereplők, cégek, munkaadók, valamint az anyanyelv és a nemzeti kultúra térhódításával az ő körükben garantáltan gyarapodna honfitársaink száma. Másrészt gyakori eset, hogy a népszámláláson a kisebbségiek valamilyen oknál fogva a többséggel azonosítják magukat, holott valójában kötődnek mindkét közösséghez. Kitűnő példa erre a magyarországi cigányság: a legutóbbi népszámláláson mutatott szám akár kétszeresét is elérhetik Magyarországon.
És nem arról van szó, hogy akik a magyarsághoz tartozónak jelölték magukat, nemet mondanának cigányságukra, csak valamiért – átmenetileg vagy véglegesen – a többséggel is azonosították magukat. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy néha már a szívderítő hírek is elegendőek a finom demográfiai elmozduláshoz. A rendszerváltozás idején például megtöbbszöröződött a „burgenlandi” magyarok száma, akik érzelmi vagy praktikus okokból tömegesen fedezték fel eredeti gyökereiket.
Ha tehát a világ magyarságára összességében, nem önkényes adatok vagy a szomszédállamok statisztikái alapján tekintünk, nemzetünk valóságos és potenciális tagjaival együtt nyilvánvalóan sokkal többen lehetünk annál a tizenhárom milliónál. Hogy ennek még sincs statisztikai bizonyossága, jórészt az elmúlt száz esztendő sokszor akadozó magyar nemzetpolitikájának kritikája. Mindennél persze sokkal fontosabb kérdés, hogy jelenleg mit teszünk a leválasztott töredékek, szórvány visszahódítására. Fogalmazzunk így: a munka folyik, halad, de még sok időre van szükség.
Nehéznek tűnő demográfiai helyzetünkben mérsékelt bizakodásra adhat okot az a tény, hogy a hajdani telepítési politika, illetve iparosítási törekvések (mindkettő burkolt etnikai fenyegetés) után fél évszázaddal az utódállamoknak ma nincs átfogó stratégiájuk a magyarlakta tömbök felszámolására. Az ő emberanyaguk is alaposan megfogyatkozott az elmúlt két-három évtizedben. Hogy Romániából – vélhetően – négy-ötmillió ember tűnt el, költözött el, vándorolt ki rövid idő alatt, ismert körülmény. Szlovákiában olyan súlyos a demográfiai krízis, hogy a jelenlegi helyzet fél évszázadon belül teljes összeomláshoz, a szlovákság törpe nemzetté zsugorodásához vezethet. Kiürülnek a falvak, városok, elköltöznek a fiatalok a délszláv országokból is, de nemcsak onnan, hanem Lengyelországtól Bulgáriáig szinte minden posztszocialista államból. Közép- és Kelet-Európa első számú közéleti kérdése ma a demográfiai válság, és egyedül vagy közösen választ kell találnunk a népességcsökkenés fenyegető kérdéseire.
