A nyolcvanas években sikerült néhány felettébb inspiráló hetet eltöltenem Nyugat-Berlinben. Az izolált űrbázis jellege ellenére (vagy éppen amiatt) annyira megtetszett, hogy bevállaltam azt is, hogy utána egy ideig a kiutazásom már megint közérdeket sértsen. Mindeközben némi hezitálás után az erős csábítás ellenére nem maradtam ott. Édesanyám és a nyelv. Édes anyanyelvem. Tehát bizonyos szempontból a haza. Így visszatekintve ez gyengítette bennem a disszidálás iránt érzett felhorgadásokat. És a kalandvágy, ugye.
Persze, szép nyelv a német is, pláne ha ura az ember, mint mondjuk Goethe, bizonyára el is lehet sajátítani, sajátnak tekinteni mintegy, sőt egy idő után valószínűleg gondolkodni is felettébb alkalmas, de ez számomra úgy igazán elég valószínűtlennek tűnt. Holott bírtam nagyon az ottlétet. A színeit elsősorban. Időm nagy részét a Kreutzberg negyedben töltöttem, első generációs bevándorlók és ihletért odafáradó rock and roll hősök, valamint más művészek között. Törökök, jugó vendégmunkások, amerikai katonák, lengyelek, magyarok, ez volt a felhozatal. No meg persze németek, komoly többségben, saját, domináns kultúrával. Edzett népség, telente például rohadt hideg tudott lenni. Kreutzberg város volt még a városállamon belül is, ha meg éppen arra lettem kíváncsi, hogyan verekszik az úri közönség, az U-Bahn átvitt a Kurfürstendammra, de onnan megint csak pár lépés volt a Bahnhof Zoo lepattant környéke, szóval lehetett nézelődni feszt.
Azóta sok víz lefolyt a Spreen, a falat felborították, a majdhogynem családias jellegű Nyugat-Berlin egybeolvadt a keleti résszel, annak minden következményével együtt. Illetve nem. Mert a banánrohamokkal vegyes szabadságvágy megnyilvánulásának idején azt is gondolhattuk volna már csak a nagy számok törvénye szerint is, hogy az érzelmek csillapodtával valamiféle poroszos rend következik, és hitüket újra felfedő evangélikusok hadai formálják majd saját képükre az irgalmatlan tempóban építkező gigapoliszt. Aztán meg nem pont.
A szabadság fantomja és a jobb anyagi lét ígérete tömegével vonzotta az új telepeseket, a népvándorláshoz az istenhozott-kultúra felerősödése húzta a világzenei talpalávalót és közben lezajlódott egy radikalizálódástól sem mentes generációváltás is. Az újonnan érkezetteket már nem inspirálta különösebben a beilleszkedés vágya és megkezdődött valamiféle demográfiai hadviselés az azé a pálya, aki többet szül jegyében. Ez a palesztin taktika, amire abban a helyzetben és ott Izrael csúcstechnológiával válaszolt.
Európa megszakadni látszó szívében mindez eleinte hamisítatlan szélsőjobbos (naná, mi más) riogatásnak látszott, aztán persze most, amikor a folyamat már visszafordíthatatlannak tűnik és az analógia Buda elfoglalásával, hogy ugye a törökök kvázi addig sétálgattak fel s alá, míg egy ihletett pillanatban kitűzték a zászlót, már nem holmi irodalmi alapokon nyugvó kényszerképzet, elkezdődött a fejeknek vakargatása. Mindezzel most azért vacakolok, mert bár egészségem védelmében módosítottam az érdeklődési köröm jelentős részét és a homloktérbe a macskákról és az olasz ételekről szóló legfrissebb információkat raktam, mint egy homlokrakodó, azért egy minapi híren elidőztem egy darabig.
A tudósítás szerint (amely a Német Nyelvtudományi Társaság szíves közlésére hivatkozott) 2022-ben Berlinben fiúk esetében a Mohamed (Mohammed, Mohammad) név volt messze a legnépszerűbb. Nem először egyébként, így megy ez már egy megszakítással öt éve, és nincs másként Brémában és Hessenben sem.
Közbevetőleg és látszólag indokolatlanul jegyezném meg, hogy Isztambul a macskák városa, nagyon szeretnék végre eljutni oda és kutya bajom a törökökkel, sőt annak ellenére, hogy történelmünk során ők végezték a legnagyobb pusztítást sorainkban, de ennek részletezésére most nem térnék ki, és úgy vagyok vele, mint a Gyalog galoppban, hogy kit érdekel már, hogy ki ölt meg kit. Viszont a háttér mint oly sokszor, már megint érdekesebb, mint hogy Berlin már megint elesett. Például hogy a Mohammed név előrébb szerepel a „keresztnév” találati listáján Angliában, mint Németországban.
Ugyanis a németországi muszlimok leggyakoribb származási helye Törökország, a törökök viszont – ellentétben az angliai pakisztániakkal és bangladesiekkel – nincsenek oda a Mohammed névért. Amit én például megértek, hiszen a portugálokon kívül a keresztény kultúrkörben sem dobálózunk a Jesús névvel. Na de mi következik ebből, kis híján egyenesen? A török muszlimok aránya alighanem csökkenő tendenciát mutat Németországban. Új idők jönnek már megint.
