Számos olyan békekötést ismer a történelem, amely arról a városról kapta a nevét, ahol a békerendszert megalapozó szerződés létrejött. Reményeink szerint ezeknek a nevezetes békéknek a sorába fog illeszkedni a „budapesti béke”, hisz az amerikai és orosz elnök budapesti találkozója mindenképpen történelmi jelentőségű lesz. Érdemes lenne tehát eltöprengeni azon, hogy vajon mi adja ezt a történelmi jelentőséget, egy kicsit úgy, mint a barkochba játék végén, mielőtt rákérdeznénk „foglaljuk össze, amit eddig tudunk”.
Ahogy már a két elnök alaszkai találkozója kapcsán is rögzítettük, ez a háború az amerikai és az orosz birodalom közötti háború, és kizárólag a két birodalom képes e háborút befejezve békét kötni. Az az optikai csalódás, hogy a háborúhoz és a békéhez egy Ukrajna fantázianevű nem létező országnak is köze lehetne azért alakult ki, mert e térségben formálisan uralmat gyakorló kollaboránsok készségesen katonai platformmá tették e nem létező ország területét az amerikai birodalom számára, hogy az Oroszország elleni háborúját innen provokálja ki és folytassa le. Ám az amerikai birodalom ezt az Oroszország elleni háborúját elvesztette. Abban az értelemben mindenképpen, hogy a háború folytatása már sokkal több erőforrást igényelne az amerikai birodalomtól, mint amennyi potenciális erőforráshoz Oroszország legyőzésével és folyamatos kifosztásával jutna, így a racionális döntés, akárcsak annak idején Afganisztán esetében is, az volna, ha átfogó békeszerződés nyomán a háborút lezárnák.
Ez egyszerű játékelméleti axióma, a háború negatív végösszegű játszma, romboló konfliktus és a felek most kísérletet tesznek arra, hogy átfordítsák szimpla nulla végösszegű játszmává, vagy akár egy pozitív végösszegű („win-win”) játszmává. És bár e proxyháború Európa földrajzi terében játszódik le, így a fent említett optikai csalódás azt a képzetet keltheti, hogy Európa uralmi struktúráinak is lehet némi köze ahhoz, ami most békekötésként lezajlik, de ennek feltételezése is végzetes tévedés volna.
