A modern harcászatban egyre nagyobb szerepet kapnak az úgynevezett ellenség–barát felismerő rendszerek. Ugyanis a felgyorsult légi, szárazföldi katonai műveletek során az egyik legnehezebben megválaszolható kérdéssé vált, hogy ki van velem és ki az ellenségem. Úgy tűnik, hogy mint oly sok minden a katonai fejlesztésekből, ez is gyorsan leszivárog a polgári életbe. Napjainkban egyre nehezebben tudjuk eldönteni, hogy valójában ki is van velünk és ki tör ellenünk.
Amikor néhány nappal ezelőtt a Washington Post kiszivárogtatta, hogy Zelenszkij elnök fel akarta robbantani a Barátság kőolajvezetéket, már igazán meg sem lepődtünk. Hiszen tudjuk, hogy a jelenlegi ukrán vezetés valami ismeretlen oknál fogva évek óta a kárpátaljai magyar kisebbséget és az őket támogató Magyarországot találta megfelelő ellenségnek a nyugati határainál. A magyar kormány eddigi legnagyobb humanitárius támogatása sem számít Zelenszkijnek. Ezért akarta ezzel a robbantással megbüntetni a renitens magyarokat. Igaz, hogy a tranzitdíjakból komoly bevétele van az ukrán költségvetésnek, de kicsire nem adnak.
Azon a következő híren viszont már igencsak megdöbbentünk, hogy az UkrTransNafta vezérigazgatója szerint az Európai Bizottság elnökének környezetéből is áldásukat adták erre a kalandor akcióra. Amit a brüsszeli vezetés nemigen cáfolt, inkább hallgatásba burkolózott. Ursula von der Leyen duzzogva hallgat, nem könnyítve meg nekünk eldönteni a kérdést, hogy most ki is van ellenünk. Eddig még senkinek nem jutott eszébe, de talán érdemes lenne megkérdezni az amerikai kormányzatot. Elvégre titkosszolgálataik folyamatosan lehallgatják a teljes ukrán vezetést. Hátha „véletlenül” kiszivároghatna ez a beszélgetés is. Persze ez csak tréfás felvetés a részemről, hiszen az unió vezetésének jó részét barátként azonosítja a rendszer Washingtonban. Márpedig a barátait védeni szokta az ember.
Nem volt nehéz eldönteni, hogy a napokban Budapesten járó uniós költségvetési ellenőrzési bizottság delegációja viszont a legkevésbé sem baráti szándékkal érkezett.
Három nap alatt szisztematikusan és egyoldalúan kiválasztott szervezetekkel, személyekkel konzultált a magyar viszonyokról. Ha valakinek mégis kétségei támadtak volna, azt kijózanította Daniel Freund kiszólása, miszerint ha nem támogatjuk a migrációt, az egyértelműen az EU-s források megvonásához vezet. Magyarul: ha nem állunk be a sorba, akkor nincs pénz. A migráció, az LMBTQ-jogok és a háború támogatása esetén persze megnyílnának a brüsszeli pénzcsapok. Ahogy a Barátság vezetéken is jöhet az olaj, ha fegyverekkel is támogatjuk Ukrajnát. Minek az ellenség, ha az embernek ilyen barátai vannak – tartja a mondás.
Ha nem lenne elég eredményes a nekünk valójában járó uniós pénzek zárolása vagy az életfontosságú olajvezeték felrobbantásával való riogatás, akkor még itt van nekünk a belső destabilizációs fenyegetés is. Mert ne legyen kétsége senkinek, hogy ezek mind egy tőről fakadnak. A magyar kormány negyedik kétharmados győzelme után a külföldi tanácsadóknak, szakértőknek egyértelművé vált, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok nem tudnak valós alternatívát kínálni a magyar választóknak. Jöjjön hát a klasszikus recept, destabilizálni kell az országot, gondolták. Mindegy, hogy a katás adózók, az akkumulátorgyárak, az orvosok vagy a tanárok ügye kínál lehetőséget a zűrzavar gerjesztéséhez. Valamelyikre majd csak rezonálnak az emberek. Ha mégsem, akkor legalább le lehet válogatni egy új ellenzéki mozgalom reménybeli vezetőit. Legyenek fiatalok, jó megjelenésűek, bevállalósak és persze kellően naivak.
