Tudjuk már, hogy Zelenszkij tengerililiomnak milyen – megkövült; az immár Ausichicrinites zelenskyyi elnevezésű, 150 millió éves fajra tavaly aggatták az ukrán elnök nevét –, de vajon mit tudunk magáról az emberről? Mire számíthatunk tőle a továbbiakban? A magyar boltokban kapható, róla szóló életrajzi kötetek (Szerhij Rudenko: Zelenszkij smink nélkül, Gallagher Fenwick: Zelenszkij és a vérző Ukrajna) minden hasznosságukkal és hiányosságukkal együtt a legjobb esetben is addig kísérik el ezt az egyre szürreálisabb életet, amíg a nyomdába adásig tudták.
Noha Freud szerint viselkedésünk a gyermekkorra vezethető vissza, és valamikor érdekes lehetett, hogyan emlékszik vissza Zelenszkijre egykori iskola-igazgatónője, Krivij Rihben – vagy ahogy a Szovjetunió földrajzából tanultuk: Krivoj Rogban –, továbbá kapott-e repetát a finomfőzelékből, ma már máshol tartunk. A Barátság kőolajvezetéket meg persze a kárpátaljai magyarokat féltve arra lennénk inkább kíváncsiak, milyen Volodimir Olekszandrovics itt és most, emberileg ugyan érthető, ám politikailag nemkívánatos háborús tébolyának lassan tizenhatodik hónapjában.
Királydrámákba illő nyersanyag, hogy az elmúlt egy évben a legkülönbözőbb lelki és testi betegségekkel hírbe hozott druszájához, a Kremlben ülő Vologya egyhez, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinhoz képest ma az ukrán Vologya kettő elborulásától kell inkább tartanunk. Ez a chilei Tűzföldön akár mindegy is lehet, ám nekünk Ukrajna szomszédaként nem az. Számos biztonsági kockázat lehetősége miatt sem, de a Barátság felrobbantásának ötletéről érkezett hírek nyomán inkább hallgassunk a többiről.
A The Washington Post nem túl pozitívan ír Zelenszkijről: „amerikai lehallgatások felfedik az ukrán vezető agresszív ösztöneit, feltűnő ellentétet képezve a nyilvánosságnak szánt imázsához képest”. Itt van az eb elhantolva. A The Washington Postban időről időre megjelennek nem véletlenül odakerült cikkek. E sorok írója 2010 nyarán Washingtonban volt laptudósító, amikor amerikai diplomaták hetekkel az Orbán-kormány hivatalba lépése után már a magyar médiatörvényről érdeklődtek. Halvány fogalmam alig volt róla, hogy miről beszélnek, a médiatörvény fél évvel később lépett életbe. De már júliusban elítélő hangnemű, aláíratlan szerkesztőségi cikk jelent meg a The Washington Postban. Úgy tudni, a befolyásos lap publicistáinak hozzáférésük van – ha korlátozott jogkörrel is – az amerikai külügy belső rendszeréhez. 2010 decemberében már a magyar politika putyinizálódásáról cikkeztek. Egyes amerikai magyar körökben előre tudtak a cikk megjelenéséről.
Nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, a The Washington Post cikkét nem feltétlenül a szorgos újságírói kutatómunka szülte. Ha ez így van, a következő kérdés már az, mi lehetett ezzel az amerikaiak célja? Üzenet Zelenszkijnek? Addig nyújtózkódjék, amíg a póráza ér? Vagy éket vágni, még a mostaninál is szélesebbet, a magyar–ukrán kapcsolatokba? Felháborodásunk után lenyugodva egyrészt örülünk, hogy tudomást szereztünk Zelenszkijnek a Barátság vezetékkel kapcsolatos kirohanásáról, ahogyan nemrég az is informatív volt, hogy lelepleződött az Európai Parlamentben egyre kiterjedtebb korrupció.
A hátulütője sajnos ezeknek az, hogy az első értesülésnek bizonyosan, sőt ha jól tudjuk, akkor a másodiknak is az amerikai szolgálatok állnak a hátterében. Noha ez Ukrajna esetében nem meglepő – az amerikaiak legkésőbb 2004 óta aktívan irányítják az ottani folyamatokat –, senki nem tekintheti védettnek magát a lehallgatásukkal szemben. A világ valahogy természetesnek veszi, hogy Amerika bárkit lehallgat, ha az érdekei úgy kívánják. Mindannyian láthattuk már amerikai krimiben, ahogy az FBI emberei fölényes mosollyal elhessegetik a helyszínről a kis helyi rendőröket, ha úgy követeli az államérdek. Ugyanezt teszik nagyban a világpolitikában. Kis adalék a sajtó szabadságát túlálmodóknak: a Bush-ellenes The New York Times felső ráhatásra egy évig fektette, sőt egyáltalán nem akarta közölni a George W. Bush kormányának törvénytelen telefonlehallgatásairól írt, utóbb Pulitzer-díjat nyert saját cikkét.
