Nagyon is világos, hogy a nemzetközi politikában kettős mércével mérnek. Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek. A közelmúltban megtapasztalhattuk, hogy a fejlett országok roppant rugalmasak a jogalkotásban, ha a hazai gazdaságukról, a belpolitikai érdekeikről van szó. Korántsem ilyen rugalmasak a fejlődő, felzárkózó világgal szemben.
Az első és legfontosabb tétel: a nagy szuverén gazdaságok olyan politikát folytathatnak, amilyet a belső viszonyaik megkívánnak – gyakorlatilag tekintet nélkül arra, hogy ez mit jelent mások számára. Éívtizedek óta leírja minden nemzetközi pénzügyi tankönyv, hogy a kooperáció elsődleges (lenne) a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Sajnos ez napjainkban sincs így. Vannak olykor összehangolt lépések, de az alapvető szabály: azt teszi, aki teheti, ami a saját országának érdeke. És a kettős mérce abban található, hogy ezt egyáltalán nem feltétlenül engedi meg azoknak, akik nem Jupiterek…
A fejlett világ átmeneti likviditási problémának kezelte például azt, hogy egyes bankjai csődbe mentek – volna – a Fed kamatemelése következtében, ha sürgősen nem változtatnak a szabályokon. Képes volt az FDIC, az amerikai betétbiztosítási rendszer minden forrásszámlát garantálni a Silicon Valley Bankban, s nemcsak a betéteket, amire eredetileg létrehozták, s amire nem volt példa a banktörténelemben. Ez „moral hazard” (erkölcsi kockázat) magatartásnak, a könnyelmű, meggondolatlan bankvezetésnek kedvez!
Ez olyan mindenható államot tételez fel, amelynek mindent szabad. Legálisan cselekszik: megváltoztatva a szabályokat. Ha nem felelsz meg a szabályozásnak, akkor azt hozzád igazítjuk. Miért? Mert egy nagy hatalmú központ a jogszabályok százsípú orgonáján korábban úgy játszott, hogy bizonyos szabályok nem voltak összhangban a többivel. A bankfelügyelet szigora nem terjedt ki egyformán mindenkire. Mert fellazították. Miért? Mert a bankárlobbi érdeke ez volt. S így a számviteli szabályok lehetőséget adtak a legnagyobb óvatosság elvének semmibevételére.
De nem ezen az utóbbin változtattak a bankcsődök jelentkezésekor, hanem a következményeket semlegesítették egy másik szabállyal. Ezt a gyakorlatot nevezték a magyar gazdasági reform teoretikusai annak idején „indirekten direkt irányításnak”. S azt hitték, hogy a piacgazdaságban nem így van. Nos, tévedtek. Bizony, így van; ha a nagy politikai súlyú szereplők érdeke így kívánja. (Csak halványan kérdezem: vajon akkor mi a különbség a két rendszer között? )
A Fed kamatemelése az infláció elleni harc jegyében született. Az Európai Központi Bank is követte. Az MNB is. Az eladósodott fejlődő országok pedig a csőd szélén táncolnak. Áttanulmányoztam az IMF hitelnyújtási megállapodásával kapcsolatos sajtótájékoztató anyagait egy afrikai ország esetében. A riporterek kérdései ugyanazt tartalmazták, ami bennem is felmerült kétségként: vajon a szabvány „feltételesség”, ami a hitelnyújtáshoz szükséges kondíciókat tartalmazza, s gyakorlatilag kamatemelésre, liberalizálásra vonatkozott, hogyan fog hatni ennek a szegény országnak a társadalmára?
Hogyan fogják elviselni a szigorításokat az ottani vállalkozók, s a tőke szabad áramlása mennyiben ad teret a romboló erejű, rövid távú pénzmozgásoknak? (Mindezt, visszagondolva a rendszerváltás utáni pénzügyi politikánk korlátaira, tapasztalatból kérdezem.) Amely gyógymódok – talán – alkalmasak a világvalutával rendelkező országok gazdaságában a válság kezelésére, vajon hogyan hatnak a külföldi hitelektől függő, fejlődő, felzárkózó országok gazdaságára?
A jó érzésű tudományos szakemberek annak a véleményüknek adnak hangot, hogy a fejlett országok, mindenekelőtt az USA gazdaságpolitikájában figyelembe kell venni valutája szabályozásának a világ többi részére gyakorolt hatásait. Tudom, nincs világkormány, és mindenki elsősorban a saját országáért felelős. Mi is. Csakhogy messze nem egyenlők a nemzetközi játékszabályok mindenkinek. Eddig roppant kedvezők voltak a tartalékvalutával rendelkező USA számára. Nem lehet azonban csak az előnyöket élvezni!
Ami a kamatoknak a devizában eladósodott országokra gyakorolt hatását illeti, ezt már az 1980-as években is megtapasztalta a világ. A Paul Volcker Fed-elnök által megemelt dollárkamatok katasztrofális helyzetbe sodorták az akkori fejlődő világot. (Minket is.) Amerika akkor kidolgozta a Brady-tervet, s a Greenspan által alacsonyan tartott kamatok segítségével többé-kevésbé átvészelték a helyzetet a fejlődő gazdaságok.
Most is lépnie kell Amerikának, mert nem elegendő a válságkezelésre az IMF hagyományos eszköztára. Egyáltalán: a fejlett országoknak komolyan oda kell figyelni azokra a gazdaságokra, amelyek egykor a gyarmataik voltak, s most bizony nagy nehézségekkel küzdenek. Joseph Stiglitz, a Nobel-díjas jeles közgazdász is azt sürgeti, hogy a fejlett országoknak olyan technológiai alapot kellene létrehozni, amely a fejlődők hazai költségeinek finanszírozását segítené. Más szakírók (Jajati Gosh, Vera Songwe) egyenesen azt emelik ki, hogy az adósságkönnyítés rendszerét kell kidolgozni.
Summa summarum: minden ország saját érdeke az első. Olyan nemzetközi szabályozás nem lenne helyes, amely ezt nem veszi figyelembe. De nem mérhetnek kettős mércével a nagy hatalmú Jupiterek! Mások érdekeit is figyelembe kell venniük a döntéseik során. Hiszen csak így lehetséges harmonikus nemzetközi együttműködés a világban.
A szerző közgazdász, professor emerita
