A mononukleózis természetesen aljas betegség, nehezen diagnosztizálható, de néhány hét alatt a legtöbb fiatal felépül belőle. Ugyanerre egy sportolónak, akihez többek között az egészségesség érzetét is társítjuk, három hónapra volt szüksége. Ugyan miért? De lépjünk túl ezen, ahogy Kenderesi Tamás is tette. A pécsi sportoló egy évvel később diadalmasan tért vissza, bronzérmet szerzett a riói olimpián. A közvetlen stílusú, sajtbureszes srác egy csapásra közönségkedvenccé vált, népszerűsége vetekedett az olimpiai bajnokokéval. 

Kenderesinek szép jövőt jósoltak, hiszen tizenkilenc éves volt csupán a riói olimpia idején, mégsem tudta megismételni az ott elért eredményeit. A Rióban úszott idejéből (1:53.62 perc) csupán két tizedet volt képes lefaragni az évek során (1:53.42 az egyéni legjobbja 2019-ből), ugyan Európa-bajnokságon szerzett egy-egy ezüstöt és bronzot, világbajnokságon és olimpián azonban már nem fért fel a dobogóra. 

Tavaly, a budapesti világbajnokságon 1:55.20-as időeredménnyel csupán hatodik lett. S időközben nem csupán az új hazai kedvenc, az olimpiai bajnok és világcsúcstartó Milák Kristóf hagyta faképnél félelmetes sebességgel, immár a 2022-es római Európa-bajnokságon ezüstérmes Márton Richárd is elé került a hazai rangsorban.

Kenderesi vajon miért torpant meg? S miben bízva vágott bele ősszel a felkészülésbe? Csak nem…? Szinte megválaszolhatatlan kérdések. Azt is mondhatnánk, összevágnak a dolgok. Egy lelkileg és térdműtétje után testileg is megtört sportoló egyetlen kiutat lát arra, hogy ismét a csúcs közelébe jusson.

Mégse ítélkezzünk ilyen könnyen. S akkor még Hargitay András véleményével is illene kezdene valamit.

Kezdjük azzal, hogy Hargitay is kiváló úszó volt. Háromszoros világbajnok, olimpiai bronzérmes és a maga idejében világcsúcstartó. Elsősorban vegyesúszóként jegyezték, kevésbé közismert, hogy pillangóúszóként is a legjobbak közé tartozott, a 200 méteres távon a müncheni olimpián ötödik lett. Ma már megmosolyogtató 2:04.69-es idővel, amivel napjainkban az ifjúsági ob-n sem lehet dobogóra állni. 

Pedig Hargitay, amikor a saját pályafutásáról és az utódairól kérdezik, rendre azt mondja, elképzelni sem tudja, hogy annál többet és keményebben is lehet edzeni, mint ahogy anno ő tette. 

A hetvenes években már nem burleszkfilmbe illő csíkos kezeslábasban tempóztak az úszók, és legjobb tudomásom szerint a medence paraméterei és a víz alkotóelemei sem változtak meg, ahogy az emberi test génállománya is ugyanaz. 

Hogy akkor mi változott? Egyfelől természetesen az edzéselmélet és természetesen – az egyszerűség kedvéért mondjuk így – az orvosi háttér. 

Nos, a tíz másodperces lélektani határt elsőként Jim Hines törte át az 1968-as mexikói olimpián. A jelenlegi rekordot Usain Bolt tartja 9.58-cal… Ám az ő nagy futásának is immár tizennégy éve. Az atlétika úgy általában két évtizede megtorpant, elvétve születik új világcsúcs, azok is inkább az ügyességi számokban.

Úszásban ezzel szemben nincs megállás. Néhány évtizede a férfi 100 méteres gyorsúszásban az ötven másodperc volt a határ, először Jim Montgomery úszott ennél gyorsabban, még 1976-ban. Gondolta volna akkor bárki is, hogy nála vagy Matt Biondinál, Alexander Popovnál lehet gyorsabban repeszteni? Most éppen 46.86 a román David Popovici érvényes rekordja.

S Milák Kristóf a fejébe vette, hogy ha nem is száz, de kétszáz méteren – gyorson, nem pillangón! – versenyre kell a román tehetséggel. Miközben Kenderesi Tamás már húszévesen megtorpant a fejlődésben, s a gyanú szerint végső elkeseredésében tiltott szerhez folyamodott.

Kenderesi Tamás ügyének Milák Kristóf is kárát láthatja…

A kelleténél mélyebben ne feszegessük, Hargitay András vajon mire is gondolt, amikor így fogalmazott, ám nem is kérdéses, a magyar úszósportnak káros bármelyik versenyző lebukása. Sós Csaba szövetségi kapitány éppen ezért meggyőződéssel állítja, hogy Kenderesi ártatlan. Ne feledjük, Sós Csaba orvos, amikor ezt a véleményt hangoztatja, akkor a kollégáival száll harcba. 

A közeg, a sporttársadalom összezár. Tudom, személyesen is megtapasztaltam. Évekkel ezelőtt, amikor egy másik sportág, a kajak-kenu kínosan elszaporodó doppingügyei után kutakodtam, a többség mosta kezeit, elzárkózott. Ott is csupán magányos eltévelyedők akadtak fenn a doppingellenőrzés rostáján, azokról nem is beszélve, akik úgymond mások ármánykodásának estek áldozatul.

A dopping, tetszik, nem tetszik, a sport velejárója. Mint a közlekedésé a környezetszennyezés. A hasonlatot továbbgondolva a doppingellenőrzés pedig olyan, mint a szén-dioxid-kibocsátási kvóta. Meghúznak egy vonalat, ami alatt belefér, s ami fölött már káros, sőt büntetendő. Ráadásul a kvótával kereskedni is lehet, egyeseknek többet szabad, mint másoknak. Foglalkozni természetesen mindkettővel muszáj, ám azt ne reméljük, hogy önmagától ettől tisztul a levegő, átvitt értelemben javul a légkör.

Feszegetjük a határainkat, ezáltal örökös versengésre ítéltetünk. A siker persze egyúttal mások vereségét is jelenti. Ám azt is megtanulhattuk, a történelmet a győztesek írják. A sportéletben ez hatványozottan így igaz.

Borítókép: Vajon Kenderesi Tamás átléphet-e még a napos oldalra? (LEN/Kovács Anikó)