Kercsó Árpád mégsem kellett. Ha nem, hát nem. Továbblépett. Áttelepült Magyarországra, 1985-ben szinte a nulláról varázsolt pezsgő jégkorongéletet Dunaújvárosban. Az ő munkája követelte ki, hogy az országban harmadikként a városban fedett jégcsarnok épüljön. Abban a korban, amikor a hoki szinte kimúlt Magyarországon, csupán két konok embernek, Kercsó Árpádnak és Ocskay Gábornak, valamint az ő elhivatott munkájukat támogató elnöknek és főtitkárnak, Sárközy Tamásnak és Kovács Zoltánnak köszönhette egyáltalán a létét.

A lebonyolítás nem is lehetett volna izgalmasabb, a két favorit, a magyar és a román válogatott az utolsó napon, az utolsó mérkőzésen találkozott egymással. Az egyik oldalon Kercsó és ifjú tanítványai, a másikon a régiek, merthogy a román válogatott akkoriban sem lehetett meg székely hokisok nélkül. „Ha választhatnék, természetesen a magyar nemzeti csapatban játszanék, de ez nem lehetséges, így viszont gyávaságnak tartanám a román válogatottság lemondását” – mondta egyenes gerinccel a meccs előtt az érdeklődésemre a pályán szigorú, lelkében annál érzelmesebb gyergyói bekk, Vargyas ­László arra utalva, hogy alapvetően a kanadai játékosok tömeges kiáramlását megakadályozó nemzetközi szabályok miatt lényegé­ben lehetetlen országot váltani.

A magyar válogatott 2-0-s hátrányból fordítva 3-2-re győzött.

– Kercsónak ezt jelentette a győztes csapat tiszteletére eljátszott magyar himnusz, miként a diadal másnapján mondta nekem a vele készített interjúban.

A folytatást is érdemes feleleveníteni. „Többször elmondtam, ez a csapat megkapaszkodhat a B csoportban, s ha megbíznak, a jövőben is szívesen irányítanám a felkészülését, bár mindössze a háromcsapatnyi magyar játékossal óriási bravúr a B csoportban szerepelni. Újabb nagy lépésre öt-tíz év múlva számítok.” Kercsó nem tévedett. A magyar válogatott a következő években megvetette a lábát a világbajnoki másodosztályban, majd pontosan tíz év múlva feljutott az elitbe.

Már nem vele. Jellemző módon már a következő évben, 1999-ben sem ő irányította a válogatottat, de amikor 2001-ben visszahívták, természetesen elvállalta a feladatot, s először ő tartotta benn a csapatot a második vonalban. Később dolgozott a fővárosban, a Budapest Starsnál, Zalaegerszegen, Csíkkarcfalván, Székesfehérváron, az FTC-nél, rendre az utánpótlásban, de valahogy, valamiért idővel rendre elköszöntek tőle. Merthogy vonalas, sőt poroszos, régen, Újvárosban, pletykálták, olykor talán egy-egy maflás is elcsattant. Nem tudom, nem voltam ott. Azt viszont pontosan tudom, vele sohasem fordult elő, hogy amit nyilatkozott, azt visszavonta volna. Mindig őszintén, egyenesen beszélt.

A jégen töltött évek kicsit elmacskásították a tagjait, de a szemében most is ég a tűz és az elveiből hetvennégy évesen sem enged. Ő nem tömegsportot akar, hanem elitképzést. Jó szemmel kiszúrja a tehetségeket, és űzi, hajtja őket. Talán ez a bűne, hogy nem akar mindenki kedvében járni, nem tudja és nem is akarja adminisztrálni magát. Azt azonban senki sem veheti el tőle, hogy a mögöttünk hagyott emberöltőben a legtöbb magyar válogatott játékost ő nevelte.

Lélekmelengető volt vele ismét találkozni. Mi sem természetesebb, hogy az interjú után személyesen rendezkedett a Rubin Hotelben, hogy minden kérésünket teljesítsék. Noha nem a kirakatban dolgozik, jó érzés volt megtapasztalni, hogy tágabb szülőföldjén még mindig hatalmas a tekintélye. Mégis némi hiányérzettel tértünk haza. Nem miatta. Titkon arra számítottam, hogy a vele készített rövid film, múltidézés, esélylatolgatás kuriózum, igazi csemege a döntő előtt, hiszen gyerekként futballban Fradi-drukker volt, mindkét klub fontos a lelkének. Az elmúlt években azonban Kercsó Árpád neve mintha feledésbe merült volna, megkockáztatom, kevesen tudják egyáltalán, hogy immár egy éve ismét Gyergyóban dolgozik. Kár érte. Azt is mondhatnám, hálátlanság.

Az ő korában még szögletes volt a labda vagy történetesen korong – tréfásan így szokás a letűnt idők nagyságaival ironizálni. Ami Kercsó Árpádot illeti, ez szó szerint így igaz. Ám hogy időközben nemcsak a pakk, hanem szinte minden gömbölyű lett a sportágban, azt ő alapozta meg a munkájával. Huszonöt éve, negyedszázada érte el nagy diadalát a magyar hoki. A hősök még élnek, nincs szükség főhajtásra, elég lenne kezet nyújtani elismerésképpen. Alkalom éppenséggel nyílna rá a következő napokban-hetekben.

Borítókép: Kercsó Árpád hetvennégy évesen is a hoki megszállottja (Fotó: Mirkó István)