Konok székely feledésre ítélten

Három csörgés után válasz: – Halló, tessék! – nem üdvözöl egyből, gyanítom, a korral jár, csak néhány szám van elmentve a telefonjában. Bemutatkozom, aztán rátérek a hívás céljára.

– Szervusz, Árpi! Otthon vagy? Úgy értem, Gyergyóban.

– Igen, itt vagyok. Miért?

– Este indulunk, holnap megyünk a hetedik meccsre. Előtte találkozhatnánk?

– Persze, hívjatok, ha itt vagytok.

Régimódi beszélgetés a jelenben. Egy újságíró és egy sikeres sportember között. Régen, amikor még egymásra utaltan éltünk a nagy sportvilágban, így volt normális; ma már az újságíró nyűg, sőt gyakran szükséges rossz. A sportolókat fárasztja az interjú, a nyilatkozat, inkább posztolnak és építik magukat a saját érdeküknek megfelelően. (Sőt újabban egyre gyakrabban építkeznek is, pedig azt a magyar nyelv szabályai szerint csak építési területen lehet.)

Kercsó Árpád, mert róla van szó, szerencsére még régi vágású ember. Amikor úgy alakult, hogy hetedik mérkőzés dönt a Gyergyói HK és az FTC között a jégkorong Erste-liga fináléjában, s úgy döntöttünk, ott a helyünk, az első gondolatom az volt, vele mindenképpen találkozni kell. S biztos voltam benne, ha ott, ha otthon van, akkor számíthatunk rá.

Így is történt. Másfél hete, pénteken, a sorsdöntő meccs napján délelőtt várt ránk Gyergyószentmiklóson, rászánta a fél napját, kijött velünk a szülőfalujába, Gyergyócsomafalvára, s a szabadtéri, fapalánkos jégpályánál felelevenítette a gyerekkorát, edzői pályafutása kezdeteit. Hogy eleinte nekik az volt a hoki, hogy fűzfaággal ütötték, terelgették az utcán a fagyott lócitromot, hogy az első korcsolya, amit tízévesen kapott, törte a lábát, de nem merte visszaadni, mert attól félt, nem jut másik, hogy ifjú testnevelőként novemberben és márciusban hajnali ötkor vezényelt edzést, mert akkor még fagyott volt a természetes jég, mégsem hiányzott soha senki. Hőskor, hősies idők a hetvenes évek Romániájában, amely akkor a jégkorongban a világelithez tartozott, a román válogatott 1976-ban hetedik, 1980-ban pedig nyolcadik volt a téli olimpián.

Abban a közegben, a Ceausescu-korszakban csinált csodát egy magyar edző egy kis faluban.

Gyergyócsomafalva – itt született a szobrász Köllő Miklós és a szobrászként még híresebb Borsos Miklós családja is innen származik – a serdülőkorosztályban megnyerte a román bajnokságot, majd néhány év múlva tizennégy játékost adott a román ifjúsági válogatottba.

További Vélemény híreink

Kercsó Árpád dilemmája: Fradi vagy Gyergyó? + videó

Kercsó Árpád mégsem kellett. Ha nem, hát nem. Továbblépett. Áttelepült Magyarországra, 1985-ben szinte a nulláról varázsolt pezsgő jégkorongéletet Dunaújvárosban. Az ő munkája követelte ki, hogy az országban harmadikként a városban fedett jégcsarnok épüljön. Abban a korban, amikor a hoki szinte kimúlt Magyarországon, csupán két konok embernek, Kercsó Árpádnak és Ocskay Gábornak, valamint az ő elhivatott munkájukat támogató elnöknek és főtitkárnak, Sárközy Tamásnak és Kovács Zoltánnak köszönhette egyáltalán a létét.

Ha a magyar jégkorong legnagyobb sikeréről kérdezik a sportrajongókat, elsőként a legtöbben az úgynevezett szapporói csodát, az A csoportba való 2008-as feljutást említik. Az ezt megelőző nagy siker, az 1998-as győzelem a C csoportos világbajnokságon pedig talán még katartikusabb emlék.

A lebonyolítás nem is lehetett volna izgalmasabb, a két favorit, a magyar és a román válogatott az utolsó napon, az utolsó mérkőzésen találkozott egymással. Az egyik oldalon Kercsó és ifjú tanítványai, a másikon a régiek, merthogy a román válogatott akkoriban sem lehetett meg székely hokisok nélkül. „Ha választhatnék, természetesen a magyar nemzeti csapatban játszanék, de ez nem lehetséges, így viszont gyávaságnak tartanám a román válogatottság lemondását” – mondta egyenes gerinccel a meccs előtt az érdeklődésemre a pályán szigorú, lelkében annál érzelmesebb gyergyói bekk, Vargyas László arra utalva, hogy alapvetően a kanadai játékosok tömeges kiáramlását megakadályozó nemzetközi szabályok miatt lényegében lehetetlen országot váltani.

A magyar válogatott 2-0-s hátrányból fordítva 3-2-re győzött.

Nem tudom szavakba önteni. Életem legboldogabb pillanata volt. Mindenért kárpótolt. A mellőzésért, a munkáért, a szenvedésért. Az pedig, hogy olyanok is éltettek, akik korábban pocskondiáztak, azt jelenti, befogadtak Magyarországon

– Kercsónak ezt jelentette a győztes csapat tiszteletére eljátszott magyar himnusz, miként a diadal másnapján mondta nekem a vele készített interjúban.

A folytatást is érdemes feleleveníteni. „Többször elmondtam, ez a csapat megkapaszkodhat a B csoportban, s ha megbíznak, a jövőben is szívesen irányítanám a felkészülését, bár mindössze a háromcsapatnyi magyar játékossal óriási bravúr a B csoportban szerepelni. Újabb nagy lépésre öt-tíz év múlva számítok.” Kercsó nem tévedett. A magyar válogatott a következő években megvetette a lábát a világbajnoki másodosztályban, majd pontosan tíz év múlva feljutott az elitbe.

További Vélemény híreink

Bulgakov nagy-nagy bánatára

Már nem vele. Jellemző módon már a következő évben, 1999-ben sem ő irányította a válogatottat, de amikor 2001-ben visszahívták, természetesen elvállalta a feladatot, s először ő tartotta benn a csapatot a második vonalban. Később dolgozott a fővárosban, a Budapest Starsnál, Zalaegerszegen, Csíkkarcfalván, Székesfehérváron, az FTC-nél, rendre az utánpótlásban, de valahogy, valamiért idővel rendre elköszöntek tőle. Merthogy vonalas, sőt poroszos, régen, Újvárosban, pletykálták, olykor talán egy-egy maflás is elcsattant. Nem tudom, nem voltam ott. Azt viszont pontosan tudom, vele sohasem fordult elő, hogy amit nyilatkozott, azt visszavonta volna. Mindig őszintén, egyenesen beszélt.

A jégen töltött évek kicsit elmacskásították a tagjait, de a szemében most is ég a tűz és az elveiből hetvennégy évesen sem enged. Ő nem tömegsportot akar, hanem elitképzést. Jó szemmel kiszúrja a tehetségeket, és űzi, hajtja őket. Talán ez a bűne, hogy nem akar mindenki kedvében járni, nem tudja és nem is akarja adminisztrálni magát. Azt azonban senki sem veheti el tőle, hogy a mögöttünk hagyott emberöltőben a legtöbb magyar válogatott játékost ő nevelte.

Lélekmelengető volt vele ismét találkozni. Mi sem természetesebb, hogy az interjú után személyesen rendezkedett a Rubin Hotelben, hogy minden kérésünket teljesítsék. Noha nem a kirakatban dolgozik, jó érzés volt megtapasztalni, hogy tágabb szülőföldjén még mindig hatalmas a tekintélye. Mégis némi hiányérzettel tértünk haza. Nem miatta. Titkon arra számítottam, hogy a vele készített rövid film, múltidézés, esélylatolgatás kuriózum, igazi csemege a döntő előtt, hiszen gyerekként futballban Fradi-drukker volt, mindkét klub fontos a lelkének. Az elmúlt években azonban Kercsó Árpád neve mintha feledésbe merült volna, megkockáztatom, kevesen tudják egyáltalán, hogy immár egy éve ismét Gyergyóban dolgozik. Kár érte. Azt is mondhatnám, hálátlanság.

Tudom, messze nem vigasz, de ami engem illet, ő az egyike azoknak, akiknek a barátsága értelmet adott az elmúlt évek újságírói munkájának.

Az ő korában még szögletes volt a labda vagy történetesen korong – tréfásan így szokás a letűnt idők nagyságaival ironizálni. Ami Kercsó Árpádot illeti, ez szó szerint így igaz. Ám hogy időközben nemcsak a pakk, hanem szinte minden gömbölyű lett a sportágban, azt ő alapozta meg a munkájával. Huszonöt éve, negyedszázada érte el nagy diadalát a magyar hoki. A hősök még élnek, nincs szükség főhajtásra, elég lenne kezet nyújtani elismerésképpen. Alkalom éppenséggel nyílna rá a következő napokban-hetekben.

Borítókép: Kercsó Árpád hetvennégy évesen is a hoki megszállottja (Fotó: Mirkó István)