Nemrég újra meglátogattuk magyarországi barátainkat. Mint mindig, most is jól éreztük magunkat, és nagyon ízlett az étel is. Kötetlenül beszélgettünk, és akár politikáról, társadalomról, oktatásról, nevelésről vagy alapértékekről esett szó, nagyon közel estek egymáshoz az álláspontjaink. Az EU Magyarország és Lengyelország ellen vívott kultúrharcát egyaránt ostobának és az európai eszmére nézve ártalmasnak találtuk. Az egyetértés hosszú listájának egy pontján azonban nézetkülönbséget állapítottunk meg. Ez fájdalmas helyzet volt, amelyet azonban civilizált módon mentettünk meg. Jelenleg különböző módon látjuk az agressziót, háborút, amelyet Oroszország a szomszédja ellen folytat. Megállapítottuk tehát: egyetértünk abban, hogy egy ponton nem értünk egyet. Nem akarjuk barátságunkat olyan vitával megterhelni, amelynek megoldására egyébként sincs semmi esélyünk. Itt most lehetőségként használom fel a történteket, hogy bemutassam álláspontomat.
1989–90-ben hétfőnként rendszeresen tüntetők százezreihez szóltam Lipcsében. Célom újonnan kivívott szabadságunk végérvényes bebiztosítása volt. Csak a német egységben és ezáltal a NATO-tagságban láttam azt szavatoltnak. Az 1953-as keletnémet és az 1956-os magyar népfelkelések történetéből, valamint az 1968-as prágai tavasz leveréséből tudtam, hogy Moszkva vérrel tér vissza, amint csak esélye nyílik rá. Szerencsére Mihail Gorbacsov nem eresztette ránk a tankokat, és tartotta magát 1988-ban megfogalmazott Sinatra-doktrínájához. Minden ország a saját útját járhatja, jelentette ki akkor.
Orbán Viktor azt mondta Berlinben — a saját fülemmel hallottam —, hogy Nagy Imre személyében a magyaroknak megvolt a saját Volodimir Zelenszkijük. Magyar barátaink több más észrevétel mellett felvetették, hogy 1956-ban elmaradt a magyarok amerikai megsegítése. Ez szörnyű tapasztalat volt; gondolom, a trianoni traumához hasonló. De 1956-ban az amerikaiak nem tudtak segítséget nyújtani a magyaroknak: Magyarország a szovjet érdekszférába tartozott.
1989-ben a magunk népfelkelése esetében sem reménykedtem az Egyesült Államok katonai segítségében. Tudtam, hogy az USA, illetve a NATO csak akkor segíthet, ha a Szovjetunió már nem nyomhatja el a szomszédait. Éppen ezért akartam nemcsak én, a lipcsei fiatalember a NATO-hoz csatlakozni, hanem a lengyelek, a baltiak, a csehek, a szlovákok, a bolgárok, a románok és persze a magyarok is. Ugyanebből az okból tagok a finnek is, akiket a svédek követnek. Ugyanez érvényes Ukrajnára. 1991-ben az ukrán népesség 90,3 százaléka a szuverenitásra szavazott. Még a Krím félszigeten is 54,19 százalékban a függetlenségre voksoltak. Oroszország ezt számos szerződésben elfogadta. 1994-ben az Egyesült Államok rákényszerítette Ukrajnát, hogy adja át atomfegyvereit Oroszországnak. Cserébe Oroszországgal, Nagy-Britanniával és Kínával kidolgozta az úgynevezett budapesti memorandumot, amely Ukrajna sérthetetlenségét volt hivatott biztosítani. 2014-ben az orosz fél megsértette az egyezményt, a többi garantőrhatalom pedig hagyta, hogy ez megtörténjen. 1994-ben Ukrajna még a világ harmadik atomhatalma volt.
Magyar barátaink említették Ukrajna nemzetiségi politikáját is. Az ottani magyaroknak számos okuk van a panaszra. Ezzel természetesen magam is tisztában vagyok, de az ukrán nemzetiségi politikában nagyorosz-szovjet örökséget látok. A Moszkva kancsukájától szenvedő népek évszázadokon keresztül rossz tapasztalatokat szereztek az eloroszosítással kapcsolatban. Később gyakran hasonló módon viselkedtek a területükön élő más népekkel; mást nem is ismertek. Ez felmentést ugyan nem ad, de megmagyaráz egyet s mást.
E ponton eszembe jut, amikor 1997-ben Bundestag-képviselőként Magyarországon jártam. A soron következő uniós csatlakozás volt a téma, különösen a német kisebbség magyarországi helyzete. Akkoriban a magyaroknak volt még felzárkóznivalójuk a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban. Szó esett akkoriban a kisebbségek úgynevezett kedvezményes mandátumáról, ez is az uniós csatlakozás előfeltételeihez tartozott. Magyarország már régóta példamutatóan lép fel a kisebbségeket illetően. A csatlakozási tárgyalásokon Ukrajnának is alkalmazkodnia kell e területen az európai normákhoz. A kisebbségeivel kapcsolatos példás fellépés nélkül nem kap belépőt, és kész!
Azt is látom, hogy én Ukrajnától 1500 kilométer távolságra biztonságban ringathatom magam, míg a magyaroknak el kell tűrniük a mellettük dúló háborút. Ebből persze különböző nézőpontok következnek; ez teljesen világos a számomra. Így már sok mindent el tudok magyarázni a magyar álláspont bírálóinak. A magyarok nem akarják, hogy belerángassák őket a háborúba, és soha többé nem akarnak orosz csapatokat az országuk területén. De ugyanezt nem akarják az ukránok. És én sem. Számomra a felszabadulás napja nemcsak 1945. május 8-a volt, hanem 1994. augusztus 31-e. E napon vonultak ki az utolsó szovjet katonák Kelet-Németországból.
Magyar barátaink felemlegették az EU-ba irányuló ukrán gabonaszállítmányokat is, amely a hazai gabonatermelés rovására érkezik. Ebben igazuk van, de ez uniós politika, pontosabban szólva az energiafordulathoz kapcsolódó ostoba politika. Az unióban egyre több mezőgazdasági területet számolnak fel, illetve különítenek el szél- és napelemparkoknak. (Érdekes írás található erről a kérdésről itt: Bauerwilli.com; 2023. július 19., ezzel a címmel: „Ukrajna: Gabona Afrikának? Nem, Kínának és Európának!” A gabonának ugyanis csak töredéke jut a rászoruló országokba, a zöme Kínába, az unióba és Törökországba kerül.) Mindenesetre 2024-ben újra választásokat tartanak az Európai Unióban. Megvan rá az esély, hogy utána újra észszerűbb politikát tapasztaljunk Brüsszel részéről.
A szerző korábban a szászországi SPD-képviselők vezetője, 2019-ben kilépett a Német Szociáldemokrata Pártból
