Nemrég újra meglátogattuk magyarországi barátainkat. Mint mindig, most is jól éreztük magunkat, és nagyon ízlett az étel is. Kötetlenül beszélgettünk, és akár politikáról, társadalomról, oktatásról, nevelésről vagy alapértékekről esett szó, nagyon közel estek egymáshoz az álláspontjaink. Az EU Magyarország és Lengyelország ellen vívott kultúrharcát egyaránt ostobának és az európai eszmére nézve ártalmasnak találtuk. Az egyetértés hosszú listájának egy pontján azonban nézetkülönbséget állapítottunk meg. Ez fájdalmas helyzet volt, amelyet azonban civilizált módon mentettünk meg. Jelenleg különböző módon látjuk az agressziót, háborút, amelyet Oroszország a szomszédja ellen folytat. Megállapítottuk tehát: egyetértünk abban, hogy egy ponton nem értünk egyet. Nem akarjuk barátságunkat olyan vitával megterhelni, amelynek megoldására egyébként sincs semmi esélyünk. Itt most lehetőségként használom fel a történteket, hogy bemutassam álláspontomat.
1989–90-ben hétfőnként rendszeresen tüntetők százezreihez szóltam Lipcsében. Célom újonnan kivívott szabadságunk végérvényes bebiztosítása volt. Csak a német egységben és ezáltal a NATO-tagságban láttam azt szavatoltnak. Az 1953-as keletnémet és az 1956-os magyar népfelkelések történetéből, valamint az 1968-as prágai tavasz leveréséből tudtam, hogy Moszkva vérrel tér vissza, amint csak esélye nyílik rá. Szerencsére Mihail Gorbacsov nem eresztette ránk a tankokat, és tartotta magát 1988-ban megfogalmazott Sinatra-doktrínájához. Minden ország a saját útját járhatja, jelentette ki akkor.
Orbán Viktor azt mondta Berlinben — a saját fülemmel hallottam —, hogy Nagy Imre személyében a magyaroknak megvolt a saját Volodimir Zelenszkijük. Magyar barátaink több más észrevétel mellett felvetették, hogy 1956-ban elmaradt a magyarok amerikai megsegítése. Ez szörnyű tapasztalat volt; gondolom, a trianoni traumához hasonló. De 1956-ban az amerikaiak nem tudtak segítséget nyújtani a magyaroknak: Magyarország a szovjet érdekszférába tartozott.
1989-ben a magunk népfelkelése esetében sem reménykedtem az Egyesült Államok katonai segítségében. Tudtam, hogy az USA, illetve a NATO csak akkor segíthet, ha a Szovjetunió már nem nyomhatja el a szomszédait. Éppen ezért akartam nemcsak én, a lipcsei fiatalember a NATO-hoz csatlakozni, hanem a lengyelek, a baltiak, a csehek, a szlovákok, a bolgárok, a románok és persze a magyarok is. Ugyanebből az okból tagok a finnek is, akiket a svédek követnek. Ugyanez érvényes Ukrajnára. 1991-ben az ukrán népesség 90,3 százaléka a szuverenitásra szavazott. Még a Krím félszigeten is 54,19 százalékban a függetlenségre voksoltak. Oroszország ezt számos szerződésben elfogadta. 1994-ben az Egyesült Államok rákényszerítette Ukrajnát, hogy adja át atomfegyvereit Oroszországnak. Cserébe Oroszországgal, Nagy-Britanniával és Kínával kidolgozta az úgynevezett budapesti memorandumot, amely Ukrajna sérthetetlenségét volt hivatott biztosítani. 2014-ben az orosz fél megsértette az egyezményt, a többi garantőrhatalom pedig hagyta, hogy ez megtörténjen. 1994-ben Ukrajna még a világ harmadik atomhatalma volt.
