Évről évre az egyre idősebbek emlékeznek már csak arra a képsorra, amikor 1991. június 19-én délután háromkor a záhonyi határátkelőhelyen Viktor Jehorovics Silov altábornagy, a szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka elköszönt a magyar HM államtitkárától, Annus Antal altábornagytól, tisztelgett az őt filmezőknek, gyalog elindult Csap felé a Tisza-hídon, amelynek közepén megfordult, visszaintegetett a magyar oldalon állóknak, majd beült szolgálati autójába és – a kivonuló szovjet hadsereg utolsó katonájaként – elhagyta hazánk területét. Ezzel a jelenettel 32 évvel ezelőtt véget ért Magyarország több mint 46 éven át tartó szovjet megszállása. Az akkor 51 éves ukrán nemzetiségű katonatiszt régóta az Ungvár melletti Felsődomonyán élt, s alig két hónapja, nem sokkal 83. születésnapja előtt hunyt el.
Az utolsó idegen megszálló katona távozásának történelmi jelentőségű eseményéről 2001-ben törvényt alkotott a Fidesz–FKGP–MDF többségű Országgyűlés: június 19-ét nemzeti emléknappá és június utolsó szombatját a magyar szabadság napjává nyilvánította.
Vagyis huszonkét éve hivatalosan két nap is emlékeztet hazánk függetlenségének, szuverenitásának visszaszerzésére, aminek hosszú előzménye volt. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár nyilvánosan először 1988 márciusában Jugoszláviában jelentette ki, hogy Moszkva ezentúl tiszteletben tartja a minden államot megillető függetlenség és szuverenitás elvét, az 1988. decemberi ENSZ-közgyűlésen pedig bejelentette, hogy a Szovjetunió kész a Kelet-Európában állomásozó szovjet haderő jelentős csökkentésére.
A Magyarországon „ideiglenesen tartózkodó” szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló kormányközi egyezményt még az utolsó pártállami kormány külügyminisztere, Horn Gyula írta alá Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszterrel közvetlenül az első szabad választás előtt 1990. március 10-én, Moszkvában. Ennek értelmében 1991. június 30-ig ki kellett vonni Magyarország területéről a mintegy százezres szovjet haderő teljes személyi állományát, felszerelését, harcászati és anyagi eszközeit. Tehát
nemzetközi jogi értelemben 1991. június 30-án állt helyre Magyarország szuverenitása. Ám az utolsó katonavonat két héttel előbb, 16-án távozott, a Népszabadság pedig már június 14-én azt írta címoldalán, hogy „Magyarország visszanyerte teljes szuverenitását”, miután Silov altábornagy előző napon elbúcsúzott Antall József miniszterelnöktől és Göncz Árpád köztársasági elnöktől.
Hogy melyik dátum az igazi függetlenség napja? Június 14-e, 16-a, 19-e vagy 30-a? Tény, hogy 1991-ben ez utóbbi napon ünnepelt az egész ország, s Antall József is ekkor mondott ünnepi beszédet Somlóvásárhelyen, ahol hangsúlyozta, hogy az idegen megszállástól való megszabadulásra 1945-ben és 1956-ban is kísérletet tett a magyar nép, s harmadszorra, 1991 júniusában sikerült elérni, hogy nemcsak kiment egy hadsereg, de nem is jött be a helyére másik. A június 30-a mellett szól az is, hogy
a szovjet megszállás és a Varsói Szerződés egyszerre szűnt meg, ugyanis a magyar miniszterelnök a somlói ünnepségről még aznap Prágába repült, ahol másnap, július elsején írták alá a VSZ állam- és kormányfői a katonai szervezet feloszlatásáról szóló okiratot, amit egyébként Antall kezdeményezett jó egy évvel korábban Moszkvában.
„Mi tudjuk, hogy a szabadság nem beköszöntött, hanem kivívtuk. A kommunizmus nem megdőlt, hanem megdöntöttük. A szovjetek nem kimentek, hanem kiszorítottuk őket”
– hangsúlyozta Orbán Viktor két éve a Harminc éve szabadon című konferencián. Az Európai Unió jövőjéről szóló vitáról úgy vélte, kaptunk egy lehetőséget, hogy megállítsuk az Európai Unió elszovjetesedését és Brüsszel elmoszkvásodását.
„Merjünk demokraták és szabadságharcosok lenni Brüsszelben is, mert csak ebből születhet meg az új európai reneszánsz”
– ezzel summázta a kormányfő akkori beszédét, amelynek az azóta és a mostani uniós csúcson történtek is különös hangsúlyt adtak. Nem véletlenül mondta azt tegnap Orbán Viktor, hogy migrációs háború zajlott a brüsszeli tárgyalóteremben, s ez magyar részről
szabadságharc volt, nem lázadás.
A szabad, független, demokratikus Magyarország 1999-ben csatlakozott a NATO-hoz, miután az 1997. novemberi népszavazáson a résztvevők jó 85 százaléka, több mint 3,3 millió választópolgár voksolt igennel. Az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakoztunk, miután a 2003. áprilisi népszavazáson az érvényesen szavazó választópolgárok majdnem 84 százaléka – több mint hárommillió fő – szavazott arra, hogy Magyarország az EU tagjává váljon. Igaz, egyik országos népszavazáson sem érte el a részvételi arány az ötven százalékot, de talán nem alaptalanul feltételezzük, a magyar nép többsége abban a hitben fogadta (el) a két nemzetközi szervezethez való csatlakozásunkat, hogy ezzel együtt nem csorbul szabadságunk, nemzeti szuverenitásunk. Nekünk ugyanis ez a legfőbb, legféltettebb közös kincsünk.
Nem véletlen, hogy három nemzeti ünnepünk közül kettő is forradalmainkra és szabadságharcainkra emlékeztet. Ez Európában egyedülálló, amit nem értenek azok a népek, amelyek megörökölték a szabadságot.
Ahogy Márai híres versében (Mennyből az angyal) olvassuk, Nyugaton 1956-ban sokan nem értették:
Ők, akik örökségbe kapták –: / Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Mi, mai magyarok azonban értjük és tudjuk, mert emlékezünk viszontagságos, zivataros, szabadságharcos történelmünkre. A világon legismertebb magyar költő, Petőfi írta le először (Európa csendes, újra csendes…), hogy mi, magyarok a szabadság népe vagyunk:
Midőn más könnyet sem mer adni, / Mi vérrel áldozunk neked.
Súlyosan tévednek hát azok, akik azt gondolják, remélik manapság Brüsszelben, Strasbourgban s bárhol Európában vagy Amerikában, hogy bárki vagy bármi érdekében lemondunk nagysokára, nagy nehezen kiharcolt szabadságunkról. Senki nem dönthet rólunk nélkülünk!
