De nem vízilabdás Minarik Ede-történetet akarok kerekíteni, ez csak nekünk fontos, nem ez a lényeg. Néhány személyes példával azt mutatnám be, milyen is a magyar vízipólós. A korábbi válogatott játékosnak, a zseniális képességekkel megáldott Petőváry Zsoltnak a környékünkön van nyaralója. Hogy miként ismerkedtünk össze, arra már nem emlékszem, de Zsolt egyszer a barátját, Kósz Zoltánt is elhozta, s beszálltak közénk játszani. Egyszerre felejthetetlen és kijózanító élményként… Zsolt azóta is haver, olykor felbukkan, e nyáron az egyik alkalommal képes volt a motorcsónakjából bíróként levezetni a mi játszadozásunkat egy órán át. Mint amikor Puskás Öcsi beszáll focizni az ovisok közé…

Másik történet, másik nagyság. Még a londoni olimpia előtti években történt. Meghívtam Kemény Dénest élménybeszámolót tartani a gimnáziumba, ahol egykor magam is tanultam. Minden idők legsikeresebb magyar szövetségi kapitánya akkoriban menő cégeknek tartott tréninget, nyilván a tudásának megfelelő javadalmazásért. Dénes mégis vállalta a gimnáziumi fellépést. Ingyen. S azóta, ha olykor összefutunk, rendre megemlíti, milyen jól sikerült az előadás, sőt talán nem szerénytelenség ezt mondanom, másként tekint rám.

Faragó Tamást a gyerekkoromból eredően annyira tiszteltem, hogy sokáig újságíróként is vonakodtam megszólítani. Amikor bő három esztendeje kettős apropóból – kitört a Covid, s akkor még nem őt, hanem Monspart Saroltát választották soraikba a Nemzet Sportolói – interjút kértem tőle, bár megtehette volna, nem keresett kibúvót, sőt veretes mondatokkal fogadott a bizalmába. „Azt gondolom, tévedésben vannak a szavazók. Nagyon régóta a nemzet sportolója vagyok, nincs szükségem arra, hogy a címre jelöljenek” – fogalmazott Tonó azóta többször idézett parádriposztot. Faragó soha nem riadt vissza attól, hogy megcsillantsa a képességeit, ám, mondhatom, sohasem viselkedett fennhéjázóan.

És akkor Varga Zsolt… Évekkel ezelőtt, amikor a Fradival még „csak” magyar bajnoki címet nyert, mondjuk így, kölcsönös félreértésből olyan interjút készítettem vele, ami végül nem jelent meg. Tavaly volt bennem némi félsz, miként is reagál majd, ha megszólítom, de nem emlékezett vagy nem emlékeztetett a korábbi kínos esetre. Varga Zsoltot különben is nehéz megfejteni. Játékoskorában is azt éreztem, mintha csomók béklyóznák a lelkét, valamiért elégedetlen, olimpiai bajnokként is többre vágyik, mint amit elért. Edzőként eleinte a túlzottan filozofikus, kevésbé közérthető szakmai elemzésekkel tarkított nyilatkozataival is megközelíthetetlenséget sugallt. 

Ugyanő most, a világbajnoki diadal mámorában döbbenetes őszinteséggel tárulkozott ki: „Teljesen más edzőként. Ugyanaz a sport, mégis más munka. El kellett tudnom engedni azt a mentalitást, ami játékosként jellemzett, hogy napi sok-sok órát dolgoztam, mert ezt nem szabad ráerőltetni senki másra. Egyszerűen meg kellett tanulnom új utat bejárni, ki kellett vetkőznöm önmagamból. Éveken keresztül foglalkoztam azzal, hogyan tudom magamat újragondolni. A megértés folyamata körülbelül öt évig tartott, ennyi idő kellett, mire rájöttem, miről szól edzőnek lenni. Hosszú út volt, mire eljutottam odáig, hogy azt tudtam mondani magamról: edző vagyok.”

Véletlenül sem akarok szereptévesztésbe esni. Személyes kötődésem csepp a tengerben, hasonló élményei bárkinek lehetnek. Valahol mégis ezekből áll össze az egész, amitől a magyar póló hungarikum, sőt legendárium.

Borítókép: Fukuoka, 2023. július 29. A magyar csapat ünnepli győzelmét a férfi-vízilabdatorna döntőjében a fukuokai vizes világbajnokságon. A magyar férfi-vízilabdaválogatott ötméteresek után 14-13-ra győzött a görög csapat ellen, és aranyérmet nyert. (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)