Vannak dolgok az életben, amelyek visszatérően csak néhány nap erejéig fontosak az évben, de akkor nagyon, minden egyebet háttérbe szorítva. Egy bakancslistás célpont felfedezése, a naptárban menetrendszerűen rögzített osztálytalálkozó, az elmaradhatatlan vízitúra a haverokkal, vasárnapi apukának a gyerekeivel közös nyaralás. És igen, a magyar vízilabda-válogatott szereplése az adott világversenyen. Arra a néhány napra a póló beköltözik az életünkbe, erről beszélgetünk, csetelünk, s persze a tévé elé tapadunk, mert legalábbis az egyenes kieséses szakasztól kezdve kihagyhatatlan bármelyik mérkőzés.
A magyar sportrajongó úgy nő fel, úgy szocializálódik, hogy beleszeret a vízilabdába. Nem magába a játékba, mert ahhoz a túlnyomó többség vajmi keveset konyít, hanem annak legendáriumába.
Ami a labdajátékok közül a futball mellett csak a pólónak van idehaza, de nagy különbség, hogy miközben a labdarúgásé keserédes, a vízilabdáé dicsőséges. A póló a mi játékunk, pólóban mi vagyunk a legjobbak. Ez az alaptétel. Amit olykor ugyan megcáfol az élet, de időről időre meg is erősít. A magyar férfi-vízilabdaválogatott újabb aranyérmét ezúttal a fukuokai világbajnokságon úgy éljük meg, hogy helyreállt a rend, lám, tényleg mi vagyunk a legjobbak, s erre – kéretik mellőzni a cinizmust – büszke minden magyar.
Pedig a sportágról amúgy szegényes a személyes ismeretünk. Futballozni mindenki tud, de legalábbis egyeneset belerúgni a labdába mindenképpen, ám lábtempóval derékig kiemelkedni a vízből egyik kézben a labdával, majd azt erősen és pontosan megsuhintani csupán pár ezren, a svédcsavarról – lihegő bekkel a nyakban – már nem is beszélve. A labdarúgókat ráadásul hétről hétre, sőt nap mint nap látjuk, a pólósokra viszont tényleg csupán évente egy-két héten át kattanunk rá. Noha pólóban is van természetesen bajnokság és nemzetközi sorozat, ebben a sportágban – még ha a benne élők olykor hajlamosak is erről megfeledkezni – tényleg csak a válogatott számít.
A vízilabdásokat úgy ajnározzuk, mint a félisteneket. Nem alaptalanul. Otthonosan mozognak a többségnek idegen közegben, magasak, erősek, intelligensek, jó megjelenésűek, s ha erre még külsőségekkel is rájátszanak, miként Faragó Tonó a védjeggyé vált vállig érő hajával, akkor már-már emberfelettinek tűnnek. Egyben megközelíthetetlennek. Ezt erősíti az uszoda, a zárt és speciális közeg: aki ott él, csak azt tiszteli igazán, aki e körből vétetett. Lehet. Nem tudom. Soha nem voltam uszodai ember.
Pedig baráti körben rendszeresen vízilabdázunk. Nem, bocsánat, labdázunk a vízben. A kettő messze nem ugyanaz. Hadd éljek ismét a futballhoz kötődő párhuzammal. Focimeccset nézve sokszor hasít belénk, hát ezt jobban meg tudtam volna oldani, vagy ha netán kispályás meccsen összehozza a sors az embert korábbi nagyságokkal, persze többnyire alulmarad, mégsem érzi magát szerencsétlennek. Pólóban ez elképzelhetetlen. Dunai gyerekekként anno persze mi is dobáltuk a labdát, eleinte bóják között kijelölt, később PVC-csövekből összeeszkábált, idővel alumíniumvázas, polifoam talpon úszó, hálóval felszerelt igazi kapura „Fénykorunkban” hetente többször is volt „edzés” a Dunán.
