Vannak dolgok az életben, amelyek visszatérően csak néhány nap erejéig fontosak az évben, de akkor nagyon, minden egyebet háttérbe szorítva. Egy bakancslistás célpont felfedezése, a naptárban menetrendszerűen rögzített osztálytalálkozó, az elmaradhatatlan vízitúra a haverokkal, vasárnapi apukának a gyerekeivel közös nyaralás. És igen, a magyar vízilabda-válogatott szereplése az adott világversenyen. Arra a néhány napra a póló beköltözik az életünkbe, erről beszélgetünk, csetelünk, s persze a tévé elé tapadunk, mert legalábbis az egyenes kieséses szakasztól kezdve kihagyhatatlan bármelyik mérkőzés.
A magyar sportrajongó úgy nő fel, úgy szocializálódik, hogy beleszeret a vízilabdába. Nem magába a játékba, mert ahhoz a túlnyomó többség vajmi keveset konyít, hanem annak legendáriumába.
Ami a labdajátékok közül a futball mellett csak a pólónak van idehaza, de nagy különbség, hogy miközben a labdarúgásé keserédes, a vízilabdáé dicsőséges. A póló a mi játékunk, pólóban mi vagyunk a legjobbak. Ez az alaptétel. Amit olykor ugyan megcáfol az élet, de időről időre meg is erősít. A magyar férfi-vízilabdaválogatott újabb aranyérmét ezúttal a fukuokai világbajnokságon úgy éljük meg, hogy helyreállt a rend, lám, tényleg mi vagyunk a legjobbak, s erre – kéretik mellőzni a cinizmust – büszke minden magyar.
Pedig a sportágról amúgy szegényes a személyes ismeretünk. Futballozni mindenki tud, de legalábbis egyeneset belerúgni a labdába mindenképpen, ám lábtempóval derékig kiemelkedni a vízből egyik kézben a labdával, majd azt erősen és pontosan megsuhintani csupán pár ezren, a svédcsavarról – lihegő bekkel a nyakban – már nem is beszélve. A labdarúgókat ráadásul hétről hétre, sőt nap mint nap látjuk, a pólósokra viszont tényleg csupán évente egy-két héten át kattanunk rá. Noha pólóban is van természetesen bajnokság és nemzetközi sorozat, ebben a sportágban – még ha a benne élők olykor hajlamosak is erről megfeledkezni – tényleg csak a válogatott számít.
A vízilabdásokat úgy ajnározzuk, mint a félisteneket. Nem alaptalanul. Otthonosan mozognak a többségnek idegen közegben, magasak, erősek, intelligensek, jó megjelenésűek, s ha erre még külsőségekkel is rájátszanak, miként Faragó Tonó a védjeggyé vált vállig érő hajával, akkor már-már emberfelettinek tűnnek. Egyben megközelíthetetlennek. Ezt erősíti az uszoda, a zárt és speciális közeg: aki ott él, csak azt tiszteli igazán, aki e körből vétetett. Lehet. Nem tudom. Soha nem voltam uszodai ember.
Pedig baráti körben rendszeresen vízilabdázunk. Nem, bocsánat, labdázunk a vízben. A kettő messze nem ugyanaz. Hadd éljek ismét a futballhoz kötődő párhuzammal. Focimeccset nézve sokszor hasít belénk, hát ezt jobban meg tudtam volna oldani, vagy ha netán kispályás meccsen összehozza a sors az embert korábbi nagyságokkal, persze többnyire alulmarad, mégsem érzi magát szerencsétlennek. Pólóban ez elképzelhetetlen. Dunai gyerekekként anno persze mi is dobáltuk a labdát, eleinte bóják között kijelölt, később PVC-csövekből összeeszkábált, idővel alumíniumvázas, polifoam talpon úszó, hálóval felszerelt igazi kapura „Fénykorunkban” hetente többször is volt „edzés” a Dunán.
De nem vízilabdás Minarik Ede-történetet akarok kerekíteni, ez csak nekünk fontos, nem ez a lényeg. Néhány személyes példával azt mutatnám be, milyen is a magyar vízipólós. A korábbi válogatott játékosnak, a zseniális képességekkel megáldott Petőváry Zsoltnak a környékünkön van nyaralója. Hogy miként ismerkedtünk össze, arra már nem emlékszem, de Zsolt egyszer a barátját, Kósz Zoltánt is elhozta, s beszálltak közénk játszani. Egyszerre felejthetetlen és kijózanító élményként… Zsolt azóta is haver, olykor felbukkan, e nyáron az egyik alkalommal képes volt a motorcsónakjából bíróként levezetni a mi játszadozásunkat egy órán át. Mint amikor Puskás Öcsi beszáll focizni az ovisok közé…
Másik történet, másik nagyság. Még a londoni olimpia előtti években történt. Meghívtam Kemény Dénest élménybeszámolót tartani a gimnáziumba, ahol egykor magam is tanultam. Minden idők legsikeresebb magyar szövetségi kapitánya akkoriban menő cégeknek tartott tréninget, nyilván a tudásának megfelelő javadalmazásért. Dénes mégis vállalta a gimnáziumi fellépést. Ingyen. S azóta, ha olykor összefutunk, rendre megemlíti, milyen jól sikerült az előadás, sőt talán nem szerénytelenség ezt mondanom, másként tekint rám.
Faragó Tamást a gyerekkoromból eredően annyira tiszteltem, hogy sokáig újságíróként is vonakodtam megszólítani. Amikor bő három esztendeje kettős apropóból – kitört a Covid, s akkor még nem őt, hanem Monspart Saroltát választották soraikba a Nemzet Sportolói – interjút kértem tőle, bár megtehette volna, nem keresett kibúvót, sőt veretes mondatokkal fogadott a bizalmába. „Azt gondolom, tévedésben vannak a szavazók. Nagyon régóta a nemzet sportolója vagyok, nincs szükségem arra, hogy a címre jelöljenek” – fogalmazott Tonó azóta többször idézett parádriposztot. Faragó soha nem riadt vissza attól, hogy megcsillantsa a képességeit, ám, mondhatom, sohasem viselkedett fennhéjázóan.
Tavaly a spliti Európa-bajnokság idején már lehetett tudni, hogy Madaras Norbert a leendő elnök. Amikor azzal a kissé provokatív kérdéssel fordultam hozzá, hogy milyen minőségben van jelen, véletlenül sem kezdett el okoskodni, annyit mondott csupán, hogy érdeklődőként, szurkolóként. Ugyanő, már elnökként a szombati vb-döntő alatt úgy izgult, mint egy kisgyerek, a győzelem után rögvest lesietett a medence partjára gratulálni, de ott és akkor sem tévesztette el a mértéket, még ha érzett is rá késztetést, nem ugrott be a medencébe ünnepelni, mert nem akart ekképpen a siker közelébe furakodni, tolakodni.
És akkor Varga Zsolt… Évekkel ezelőtt, amikor a Fradival még „csak” magyar bajnoki címet nyert, mondjuk így, kölcsönös félreértésből olyan interjút készítettem vele, ami végül nem jelent meg. Tavaly volt bennem némi félsz, miként is reagál majd, ha megszólítom, de nem emlékezett vagy nem emlékeztetett a korábbi kínos esetre. Varga Zsoltot különben is nehéz megfejteni. Játékoskorában is azt éreztem, mintha csomók béklyóznák a lelkét, valamiért elégedetlen, olimpiai bajnokként is többre vágyik, mint amit elért. Edzőként eleinte a túlzottan filozofikus, kevésbé közérthető szakmai elemzésekkel tarkított nyilatkozataival is megközelíthetetlenséget sugallt.
