Magyar sikersportág. Ismert és roppant kifejező, olykor sajnos pejoratív jelleggel is használt szóösszetétel, illetve jelzős szerkezet. Hiszen végtére a sport lényege a siker, és ha elébiggyesztjük, hogy az ominózus sikeres sportág magyar, akkor azt is kifejezi, hogy ez a sportág, ha másoknak annyira nem is, nekünk, magyaroknak kiemelten fontos. Természetesen elsősorban az olimpiai eredményesség az elismerés forrása.
Az egyéni sportágak közül napjainkban valójában már csupán négy sportág, az úszás, a vívás, a kajak-kenu és a birkózás szolgál rá, de talán még szűkíthetjük is e kört – a két korszakos hős, Darnyi Tamás és Egerszegi Krisztina visszavonulása óta elsősorban a kajak-kenut emlegetjük ekképpen.
Okkal, hiszen a sydney-i olimpia óta a kajak-kenu járult hozzá a legtöbb, szám szerint tizennyolc aranyéremmel Magyarország olimpiai eredményességéhez.
Magyar sikersportág. De mi is a siker? Annak idején, amikor a sikerorientáltság még nem férkőzött be a tudatunkba, nem is volt olyan egyszerű a válasz e kérdésre, mint gondolnánk. Emlékszem, amikor a nyolcvanas években a már elismert, 1986-ban Jászai Mari-díjjal kitüntetett színművészt, Eperjes Károlyt kérdezték egy tévéinterjúban arról, neki mit is jelent a siker, Eperjes, noha a beszéd – a míves beszéd – a kenyere, csak hebegett-habogott, a kezét tördelte, majd könnyekre fakadt. Megrázott a jelenet. Nekem akkor, gimnazista kamaszként könnyen behatárolható volt a siker fogalma. Ha ötös dolgozatot írtam, ha a gimi csapatával röplabdameccset vagy akár csak szünetben az osztálytársakkal focizva nyertem, akkor sikeresnek éreztem magam. Persze tudtam, létezik ennél magasztosabb megközelítés is, ezért is döbbentett meg Eperjes dermesztő reakciója. Egzaltált (már ha ismertem akkor e szót…) művész, valahogy így léptem túl a dolgon, de lám, az interjú mégis nyomot hagyott bennem.
Akkor még nem tudhattam, hogy
Eperjes éppen egy sportoló, sőt minden idők egyik legnagyobb magyar sportolója, Balczó András hatása alatt tépelődik és bizonytalanodik el sikeres ember létére, amikor a sikerről, a tehetségről kellene vallomást tennie. Balczó ugyanis az önvizsgálat közepette eljutott odáig, hogy a tehetségét, a talentumot a Teremtőtől kapta, ha pedig így van, akkor a dicsőség, a siker sem őt, hanem az Istent illeti meg.
Nem akarok hitvitába bonyolódni, csupán arra igyekszem rákanyarodni, hogy a siker forrása nem pusztán az egyén eredményessége, még a sportban is összetettebb annál, elválaszthatatlan a lelki, érzelmi hatástól, a közönség, a szurkolók szeretetétől. S természetesen akkor válik katartikussá, ha a kettő térben és időben egybeesik.
A kajak-kenunál maradva, ilyen esemény volt az 1998-as szegedi világbajnokság. A labdarúgó-válogatott Jugoszláviától elszenvedett 12-1-es kudarcán már túl – ami után futballunk hosszú évekre lehúzta a rolót –, a vízilabda-válogatott sikersorozatán viszont még innen voltunk, a magyar sportot akkoriban tényleg az olimpiai sikerek tartották életben. Világverseny rendezőjeként Magyarország abban az évben tért vissza a nemzetközi sportélet színpadára, augusztusban előbb Budapest atlétikai Eb-nek, majd szeptember elején Szeged kajak-kenu vb-nek adott otthont. Remélem, nem csal meg az emlékezetem, de itthon az utóbbi eseménynek volt nagyobb a visszhangja. A hétvégi döntőket esőben, sárban, elemi infrastruktúra híján negyvenezer szurkoló tombolta végig, s persze volt minek örülni, volt mit ünnepelni. Akkor még nemzeti ügynek számított, hogy Horváth Csaba és Kolonics György magára talál-e, nyer-e a férfi négyes – Fábián Lászlót, a férfikajakosok edzőjét éppen ez késztette arra, hogy a nyilvánosság elé álljon abszurd véleményével, szerinte svindli van a dologban, ezért nem nyertek a tanítványai.
A magyar kajak-kenu a következő években, sőt évtizedekben folytatta szárnyalását, világbajnokságot is rendeztünk még háromszor (2006, 2011, 2019), de mintha a lelkesedés apadt volna, pedig a sportág idehaza a díszleteivel együtt egyre professzionálisabbá emelkedett.
Idén az atlétikai, valamint a kajak-kenu világbajnokság időben egybeesett. Természetesen hatalmas helyzeti előny, hogy Budapest kifogástalan szervezés mellett minden idők legnagyobb hazai sporteseményének adott otthont az impozáns Nemzeti Atlétikai Központban, mégis különös, hogy a kajak-kenu vb nem tudott kitörni az atlétikai vb árnyékából. Pedig a tévé közvetítette a döntőket, összességében az eredményekre sem lehet panaszunk, valami mégis hiányzott – a kajak-kenu vb nem vált országos üggyé.
Két és fél évtized alatt persze kinyílt a világ, ismét van futballunk, de a kajak-kenu az évek során valamit elvesztett. Nemzetközi szinten és itthon egyaránt. Többet a két olimpiai versenyszámnál, ami persze önmagában is árulkodó.
Roppant beszédes volt Hüttner Csaba kifakadása még a világbajnokság első napjaiban. A magyar kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya a vb körülményeit szapulta: rossz a szervezés és az ellátás, hiányos az infrastruktúra. Nem valahol a harmadik világban, hanem Németországban, a sportág egyik bölcsőjében, a duisburgi regattán. Hiába van világkupa-sorozat, a kajak-kenu nemzetközi téren nem tudott üzletileg eladható sportággá válni, egy-egy országot leszámítva nem tudta meghódítani Ázsiát, Afrikát és Dél-Amerikát. Az erős nemzetek között ugyan egyre élesebb a konkurencia, a duisburgi vb-n huszonegy ország szerzett érmet, de közöttük Chile az egyetlen kakukktojás. Miközben vívásban már Japán és a Koreai Köztársaság is nagyhatalom, de Hongkong, Egyiptom és Venezuela és felzárkózott a legjobbak mögé, atlétikában pedig Indiának is jutott arany a budapesti vb-n.
Hüttner Csaba idézett panasza arról is árulkodik, mintha a magyar kajak-kenu felköltözött volna az elefántcsonttoronyba. Apad a sportág bázisa, vannak olyan számok, amelyekben az országos bajnokságon csak döntőt kell kiírni, s noha továbbra is vannak klasszisaink, a maiak Wichmann Tamás, Kőbán Rita, Kovács Katalin, Kolonics György vagy éppen Kammerer Zoltán népszerűségének a közelébe sem érnek. Ha a tendencia folytatódik, a kajak-kenu sikersportág helyett csupán sikeres sportágként lesz pozicionálható a magyar sport palettáján.
S a helyét óhatatlanul elfoglalja más.
A budapesti világbajnokság nagy talánya, hogy a magyar atlétika csupán a mámoros napokra költözött-e a szurkolók szívébe vagy tábort is ver ott. Krizsán Xénia, Molnár Attila és Halász Bence népszerűsége e napokban vetekedik Csipes Tamaráéval vagy Kopasz Bálintéval, de persze nem csupán az ő felelősségük, hogy ez a rajongás fennmarad-e.
Az utolsó száz métert valóban az egész ország együtt futotta Krizsán Xéniával és Molnár Attilával, Kozák Lucával együtt lendült a lábunk az akadály felett, és mi is eldobtuk a kalapácsot Halász Bencével, de jönnek a szürke hétköznapok, a kihalt edzőpályák. Az átélt katarzist valahogyan át kellene menteni a mindennapokba.
Az atlétikai vb kézenfekvő példája annak, hogy a sportsikereket nem szabad pusztán eredményekben mérni. Utólag is szinte hihetetlen, hogy kilenc napon át nap mint nap megtelt az atlétikai központ, de a közönségsiker úgy is megragadható, hogy az atlétika az elmúlt napokban lenyomta a hidat, akarom mondani A híd sorozatot. Jómagam már feladtam, hogy küzdjek a tudatos népbutítás ellen. Ám váratlan szövetségesre leltem a világbajnokságban, kamaszkorú gyerekeimet is beszippantotta a vb, szerencsére a helyszínre is eljutottak, és megtapasztalták, hogy a valóság nem csupán értékesebb, de izgalmasabb is, mint a reality.
