Szindbád lehajtotta a fejét, eltűnődve belekanalazott a levesbe, majd számba vette a kínálatot. „Nem túlságosan vonzó az ellenzék állapota” – gondolta. Mielőtt az étkezésre összpontosított, gyorsleltárt készített, mert – ugye – előbb a munka, aztán a szórakozás.
A Gyurcsány házaspár alighanem az egyetlen valamirevaló baloldali pártot üzemelteti ebben az országban, a gond csak az, hogy Ferenc cirka tizenhét éve folyamatosan bérli a népszerűségi lista utolsó helyét, merthogy néhány elvakult hívén kívül mindenki utálja az országban, azonkívül a saját szövetségesei is kíméletlenül rühellik, viszont állandóan az ő becses személyébe botlanak, amikor ellenzéki egységről papolnak, merthogy Gyurcsányt sem megkerülni, sem eltüntetni nem lehet,
az ő neve sötétlik végzetként a közös pecsét helyén, szóval amíg a nyugdíjastagozat és a maradék népfront élteti, marad és uralkodik felettük, ez van.
A Magyar Szocialista Pártra valaha majdnem két és fél millióan szavaztak, most viszont be sem jutnának a parlamentbe, ami nem csoda, hiszen kabarétréfákat idéző megszólalásaikkal, május elsején álmunkásjelmezben flangáló politikusaikkal, a debilitás határmezsgyéjén egyensúlyozó Kunhalmi Ágnessel és az arcnélküliség világbajnokaként funkcionáló Tóth Bertalannal momentán azért küzdenek, hogy az MSZP-ről végre ne Horn Gyula, hanem valamelyik harmadosztályú fullajtárjuk jusson az emberek eszébe.
Gyöngyösi Márton hasznosítja a Jobbik nevű szabadalmat, a találmány lényege, hogy hol keresztes háborút hirdetnek cigányok, zsidók ellen, hol az amerikai nagykövettel ülnek össze széderestre, máskor Allah segítségét kérik török hazafiak megnyugtató társaságában, olykor pedig benyalnak az oroszoknak, és persze, az ő pénzükön utazgatnak, választást figyelgetnek, majd lelkesen közlik a világgal, hogy gyűlölik Putyint,
szóval ők a Jobbik, most éppen a betonfalnál ütögetik a visszapattanó labdákat, hogy egyszer visszajussanak a salakpályára, több szót nem érdemes rájuk vesztegetni, kifújtak, végük van, mint a botnak.
Remek társaság a Momentum is, ők úgy születtek, hogy se Gyurcsány, se Orbán, aztán hirtelen mégiscsak Gyurcsány, ügyesen kilőtték az olimpiát, viszont rövid vajúdás után bedobták a közösbe Fekete-Győr Andrást, aki interjú közben néha tíz másodpercig is hallgat, hiszen ha semmi nem jut eszébe, amit nem írtak fel, abból nem lesz körmondat, két remekbe szabott hazaáruló is mozog körülöttük, Anna és Katalin, ott van aztán még az a Gelencsér nevű, szerény és okos fiú, aki önmagában is elég lenne ahhoz, hogy a roppant fiatalos, roppant eredeti, roppant vállalkozó kedvű pártot lehúzzuk a klotyón, úgy, ahogy van.
Nagy ívet futott be az LMP, ők előbb átadták közhasználatra a sértődékeny Schiffer Andrást, utóbb hatalmi bázisként felépítették Schmuck Erzsébetet, akinek nagyon kedves tanár nénis szövege van, rendszerint kazánokról és atomerőművekről beszél fátyolos hangon, és egészen biztos, hogy soha, semmiről, még egy kosárlabdacsapat összeállításáról sem engedik dönteni, viszont az LMP élén ott van még Ungár Péter is, akiről most inkább ne mondjunk semmit, merthogy semmi nem is jut eszünkbe, amit nem annyira sajnálunk, inkább csak ridegen leszögezzük ezt a tényt.
Remek és profin összeszedett a Párbeszéd, velük kapcsolatban hosszú évek óta az a fő kérdés, hogy most akkor két- vagy háromfős a tagságuk, mert ott van, ugye, Tordai Bence és Szabó Rebeka, vagy ha jobban tetszik, Szabó Rebeka és Tordai Bence, és van ott egy harmadik is, izé, férfi vagy nő, ki emlékszik már, de az ő neve most nem jut Szindbád eszébe, bánja a kánya, a lényeg, hogy legyen hatékony zöldpolitika is a formálódó ellenzéki egységben, hát, van, egyébként képernyővédőnek igen alkalmas a pártlogójuk, kipipáltuk őket, lépjünk tovább.
A legdühösebb párt az ellenzéki patkóban a Mi Hazánk, ők tényleg mindig felpaprikázódnak, ha valahol elcsattan egy pofon, az ilyesmi persze nyilván cigánybűnözés, próbálnak kicsit négerállatozni és tetűhintázni is, mint régen a Kurucinfón, de hát nagyot változott a világ, amióta Vona Gábor Gyurcsányig tolta fel a nemzeti radikalizmust,
azonkívül ha Ásotthalomról merészet álmodik az ember, be kell szépen állni a sorba, kicsit jobban és meggyőzőbben hazudozni, mint azelőtt, mert az undergroundban terjedő magánmítosz, hogy mindenki tetű, csak a te háromelemis csapatod nem, egyrészt unalmas, másrészt lejárt lemez, de talán akad egy kis piaci rés, nyomjuk azért, ahogy a csövön kifér, lesz állami szubvenció, mentelmi jog, biztos megélhetés.
Jakab Péter, a hazai politika paprikajancsija, a krumplival hadonászó Vitéz László, aki elméletben annyiszor fejbe csapta már a palacsintasütővel a rosszakat, gyakorlatilag pedig pusztán annyi történt, hogy szépen visszahullott arra a nagyjából egy százalékra, ami becses személyének és „mozgalmának” elemi jogon jár, szóval ez a Jakab most a Nép Pártján áll, derék és komoly persze a kezdeményezés, akad hozzá multifunkciós élettárs, eltitkolt autó, egy-egy megerőszakolós haver és szélsőjobbos szélsőbal, tényleg nehéz követni ezt a derék embert, aki viszont egyáltalán nem vicces, nem is rémisztő, inkább csak szánalmas, és az a helyzet, hogy ezt rajta kívül majdnem tízmillió ember is látja ebben az országban.
Beszélnünk kell még Márki-Zay Péter mozgalmáról, hogy mi a neve, az most nem fontos, lehet, hogy nincs is, a kezdeményező mindenesetre a laposra alázott miniszterelnök-jelölt, akin nem egyszerűen átgázolt a jobboldal, de a választási vereség éjszakáján ráadásul a saját szövetségesei sem álltak ki mögé, majd néhány órán belül lepattantak róla azok is, akik hatalmat, pozíciót reméltek tőle,
szóval a rövid beszédeit úgy két és fél órában összesűrítő Márki-Zay előtt is nagy jövő áll, olykor átad egy zebrát egy hódmezővásárhelyi mellékutcában, és aki még nincs elmegyógyintézetben a haveri körből, mereven tapsol a járdaszegélyen, mert bruttó háromszázezerért ennyi tényleg jár is, szóval gratulálunk a közös munkához, a nagy ívű fejlesztésekhez, aki jó, az jó, Márki-Zay pedig valósággal nagyszerű közéleti tünemény.
És ott van még Hadházy Ákos mint független tényező, amatőr fotóriporter és megválasztott munkakerülő.
Kész a leltár, szipogott még egy kicsit Szindbád, és kanalazni kezdte a levest. Valamiért olyan érzése támadt, hogy ebben a színes és sokoldalú ellenzéki társaságban – hogy is mondják ezt találóan? – nincs meg a kellő lendület.
Hát akkor maradjunk is ennyiben, dünnyögte Szindbád, és immáron a vacsorája felől tűnődött, mert a magyar ember már a jövőt építi, ha jelen időben eldőltek a dolgok.
Borítókép: Dobrev Klára, a DK árnyékkormányának vezetője és férje, Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke a Demokratikus Koalíció XII. kongresszusán (Fotó: Mirkó István)
