Hol volt, hol nem volt…
Bizonyára sokan elképzelték már, a nép ajkán élő történetek születését, előadását, a jelenetet, ahogyan a nagyapó beleszippant pipájába, körülnéz az elcsendesedett hallgatóságon – gyerekeken, felnőtteken – és belekezd a klasszikus formulába: hol volt, hol nem volt… A csuda tudja, hogy a romantikus kép vajon megtörtént-e valaha, de azt tudom, hogy sok apa, anya, nagyapa és nagyanya mesél és mindig is mesélt a ház aprajának. Nekem apám nagyon gyakran mesélt. Fejből mondott mindenféle történetet. Minden alkalmat megragadott a mesélésre. Ha pár percet vagy pár órát együtt tölthettünk és persze nem akadt fontosabb dolgunk, aktuális megbeszélnivalónk.
Néha még akkor is mesélt, ha választ vártam valami nagy kérdésre. Sejtem: úgy ítélte, jobban megértem a magyarázatot, ha történetbe csomagolja.
Így aztán mesélt a vonaton, a kirándulás közben, a horgászbotok mögött gubbasztva a Balaton-parton, az iskola felé baktatva, kutyasétáltatás közben, mesélt mindig, amikor kértem, s amikor más dolgunk úgysem akadt.
Talán a régiek is így meséltek, talán van közöttünk néhány szerencsés, akinek így vagy hasonló módon meséltek szülei, nagyszülei.
Manapság azonban eltűnőben van a mesemondásnak ez az ősi, természetes formája. Az életmód megváltozásával könyvekbe, folyóiratokba, filmekbe, újabban akár számítógépes játékokba is beköltöztek mesék, de ahhoz, hogy ez az áthurcolkodás zökkenőmentes legyen, nemcsak régi íróink fabulagyűjteményei kellettek, hanem Benedek Elek és Pósa Lajos áldozatos munkájára is szükség volt.
Ki a gyermekkönyv írásba fog
Benedek Elek, aki előbb a Szabadelvű párt, majd a Nemzeti Párt tagjai között ült a parlamentben 1888. február 9-én mesekultúránk szempontjából fontos megjegyzést tett. Arról beszélt, milyen legyen az a magyar író, aki a gyermekeknek akar könyvet írni:
Annál, ki a gyermekkönyv írásba fog, kell, hogy érezze a családi élet melegségét, kell, hogy részese legyen a családi élet örömeinek és aggodalmainak; kell, hogy le tudjon szállni a gyermekvilág eszejárásához, kedvteléséhez, s éppen nem felesleges, ha mindezekhez lelkében van még a gyermekével rokon vonás: egy csepp naivitás.
Hamarosan jelentkező is akadt, aki magára ismert a jellemzésben és nemsokára elkészült a XX. század legfontosabb gyermeklapja, a Benedek Elek és Pósa Lajos által szerkesztett Én Ujságom.
A nagyszerű gyermeklap 1899. december 15-én indult, és a 6–10 éves korosztályokat igyekezett megszólítani. Átgondolt szerkesztési elvek mentén, változatos tartalommal, irodalmi és ismeretterjesztő rovatokkal, a gyerekek számára is befogadható szövegezéssel, képanyaggal. Több mint fél évszázadon keresztül képviselte ez az újság a magyar gyermekkultúra legnemesebb vonulatát. Benedek Elek és Pósa Lajos mellett olyan szerzők írtak benne, mint Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Gyulai Pál, Heltai Jenő, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Sebők Zsigmond. S közben természetesen számtalan illusztrált népmese is megjelent az újság hasábjain.
Apróságokból épített ember
Érdekességként mondom el, hogy nekem Jankovics Marcell beszélt először róla. A lap a világháború vége felé megszűnt, ám a Jankovics családban akadt néhány régi újság és ő lelkesen lapozgatta ezeket. Később, érett fejjel, rajzfilmesként már tudatosan kereste a valamikori gyermeklapot. Inspirációt merített Pósa bácsi és Elek apó szerkesztéséből, Mühlbeck Károly rajzaiból.
Hadd másoljak ide egy gondolatot Praznovszky Mihály Pósa Lajos, a szelíd költő című könyvéből:
Az Én Ujságomban Mühlbeck csak rosszalkodó fiukat rajzolt, nála a lányok soha nem rosszak, csínyeket nem követnek el! Ugyanakkor az imádkozó gyerekek pedig, szinte kivétel nélkül mindig lányok. Nyilvánvaló, a család összetartása majd a lányok feladata lesz, ha megnőnek s ehhez a hit, az anya és feleség szerep adja a fő motivációt. A fiúk lesznek a családfenntartók, ők tehát az élet erőszakos, harcos, küzdést kínáló szerepére készülnek fel, amikor már gyermekkorukban kipróbálják erejüket.
Viselkedésmintákban megjelenő határozott és egyértelmű világkép. Mégsem érezzük indoktrinációnak, inkább leíró jellegű ábrázolása annak, amit a férfiakról és a nőkről gondolunk, amit a családról, az ember legtermészetesebb közösségéről adott át a hagyomány, amit újra és újra elismételtek meséink, mondáink, történeteink. És vajon még hány ilyen apróság fért bele ezekbe a rajzokba, képekbe, cikkekbe?
Az Én Ujságom úgy őrizte meg legarchaikusabb és ezért bizonyára legfontosabb hagyományainkat, hogy közben képes volt az átalakuló, modernizálódó világ minden fontos jelenségét is átadni a gyerekeknek: tudományos ismereteket, a megnyíló világ megannyi érdekességét, idegen kultúrák egzotikumát, a haza és a nemzet szeretetét és persze népmeséink színes gazdagságát.
Azt hiszem, az Én Ujságom nélkül nagyon nehéz megérteni, miképpen jutott el a népmese a fonóban, kukoricahántás közben, vagy éppen a szekér hátán előadott élőszótól a számítógépes játékok világáig. S, ha nem is Benedek Elek és Pósa Lajos gyermeklapja volt az első ilyen jellegű kezdeményezés, azért az évszázaddal ezelőtt alapított újság – szakmai kiválósága okán – döntő módon járult hozzá ahhoz, hogy a magyar népmese átkerülhessen a paraszti világból a polgári társadalom gyermekszobáiba.
Borítókép: Részlet az Én Ujságom 1902. évi első lapszámának címlapjáról (Fotó: Felvidék.ma/Pósa Homoly Erzsó)
