Tényleg fantasztikus, hogy hol tart már a tudomány. Ennek köszönhetően ma már jóval többet tudunk a vaddisznókról is annál, hogy nem tanácsos elgázolni őket. Kiderült például, hogy a Németország délkeleti részén élő vaddisznókban bőségesen található radioaktív cézium is. Ez nem jó hír, bár lenne fake news! Nemrégiben volt néhány megnyugtató pillanat, amikor azt gondolhattuk, hogy az állatok csupán Csernobil miatt lettek radioaktívak, és akkor spongyát rá, repül az idő, ennek is mindjárt negyven éve, kit érdekel már, hogy ki ölt meg kit.
Igen ám, de egyéb állatfajokban ezalatt jelentősen csökkent a szint, míg a vaddisznókban tartja magát, ugyanúgy sugároznak csörtetés közben. Ennek következtében bár a felületes szemlélő számára (makk)egészségesnek tűnnek, nem vadásszák őket, húsukat nem keresik, így aztán elszaporodtak rendesen, akárcsak nálunk, holott a magyar vaddisznó jelen tudásunk szerint nem sugárzik. Annak ellenére, hogy a délkeletnémet vaddisznó annyiban mindenképpen hasonlít a norvég szarvasra, hogy nem ismeri a határokat, és ez így volt Schengen előtt is. De azért csak óvatosan! Annál is inkább, mert ez a vaddisznódolog azon túlmenően is felvet néhány érdekes kérdést, hogy akkor most mi lesz azokkal az arab boltosokkal, akik eddig úgy védték ki Allah határozott utasítását a sertéshús fogyasztásával kapcsolatban, hogy azért forgalmaztak szép vékony szeletekre vágott vaddisznósonkát.
Az van ugyanis, hogy a cézium–135 és a cézium–137 aránya alapján meghatározható, honnan származik a radioaktív szennyeződés. Egyszerű feladat anélkül is, hogy valaki váratlanul atomtudósra inná magát. Ha a 137-es számú versenyzőből mutatkozik többlet, az nukleáris balesetre utal, ha meg a 135-ötösből, az bizony nukleáris fegyverek bevetését jelenti. És a helyzet az, hogy miután gyanakvó kutatók kicsiny csoportja tüzetesen megvizsgálta negyvennyolc bajor vaddisznó húsát, megdöbbentő felfedezésre jutottak, és ebből nem engednek. Egy: a minták 88 százalékában a radioaktív cézium szintje meghaladta a német törvények szerint elfogadható határértéket. Kettő: viszont és egyben, a húsok jelentős részében nem százharminchetest leltek, hanem százharmincötöst. Bumm.
Ez nemcsak azért érdekes, mert előbbiből a tehetségtelen köztörvényes hazudozóknak köszönhetően annyi került a környezetbe, mint a nyű, és a felezési ideje nagyjából harminc év, az utóbbié meg kétmillió (!), hanem azért is, mert adja magát a kérdés, hogy konkrétan honnan és hogyan és miért pont oda, ahová került.
