Úgy tűnik, korunk a közösségekhez való viszonyulás területén is korábban soha nem tapasztalt, páratlan vállalkozásba kezdett. A közfelfogás helyesen emeli ki e folyamat egyik oldalát, ám ennek során elsikkad a másik, nem kevésbé fontos oldal; erre szeretném ráirányítani a figyelmet.
Mit foglal magában az első oldal? Röviden szólva azon közösségek lebontását, elpusztítását, amelyek valamiképpen az emberi élet természetes alkotórészét, hátterét képezik, ezeket a konzervatív gondolkodás az idők során az Isten-haza-család megnevezésben fogta össze. E hármasság sorrendje nemcsak értékhierarchiát foglal magában, hanem azt az időbeli egymásra következést is, amelynek során a magát progresszívnak nevező oldal e tényezőket pusztító támadások kereszttüzébe állította. Először az isteneszme vált a támadások céltáblájává; ez nagyjából a felvilágosodással indult, csúcspontját pedig talán Nietzsche híres mondásában érte el a XIX. század vége felé: Isten halott. Ezt követően – részben ezzel párhuzamosan – megkezdődött a haza elleni támadássorozat is, mely felváltva vagy a proletár internacionalizmus, vagy a polgári kozmopolitizmus köntösét öltötte magára.
E folyamat a globalizáció formájában az utóbbi évtizedekben jutott csúcspontra. Mindezek betetőzéseként korunkban megindult az összehangolt támadás az utolsó természetes emberi közösségforma, a család ellen is; nap mint nap látjuk ennek gyakran már tébolyító tüneteit. Ha most végigtekintünk e közel háromszáz éve tartó pusztítássorozaton, felmerülhet bennünk a kérdés: ugyan miért? Mi célból van szükség e hagyományos közösségformák megrendítésére, szétzúzására?
A választ a jelenlegi neoliberális krédó adja meg: azért, hogy az ember szabaddá váljon, azt kezdhessen magával, amit akar. Azt a látszatot keltik, mintha a hagyományos közösségformák akadályai lennének az „önmagává válásnak”. Mint oly sokszor a történelemben, ezúttal is a szabadság az a csalétek – ezúttal a korlátlan egyéni szabadság ígérete formájában –, amellyel be lehet etetni emberek tömegét. S ne legyen kétségünk, e kétes értékű szabadság mélyebb célja abban van, hogy a minden valódi közösségi formától megfosztott egyén a világban csak úgy önmagában tengjen-lengjen, az „ubi bene, ibi patria” (ahol jól megy a sorom, ott a hazám) jelszavát követve. S hogy aztán ez a látszólag szabad, valójában azonban termelési jószággá és konzumidiótává züllesztett egyén könnyű prédája legyen a média által közvetített legbrutálisabb és legkifinomultabb manipulációknak.
