Úgy tűnik, korunk a közösségekhez való viszonyulás területén is korábban soha nem tapasztalt, páratlan vállalkozásba kezdett. A közfelfogás helyesen emeli ki e folyamat egyik oldalát, ám ennek során elsikkad a másik, nem kevésbé fontos oldal; erre szeretném ráirányítani a figyelmet.
Mit foglal magában az első oldal? Röviden szólva azon közösségek lebontását, elpusztítását, amelyek valamiképpen az emberi élet természetes alkotórészét, hátterét képezik, ezeket a konzervatív gondolkodás az idők során az Isten-haza-család megnevezésben fogta össze. E hármasság sorrendje nemcsak értékhierarchiát foglal magában, hanem azt az időbeli egymásra következést is, amelynek során a magát progresszívnak nevező oldal e tényezőket pusztító támadások kereszttüzébe állította. Először az isteneszme vált a támadások céltáblájává; ez nagyjából a felvilágosodással indult, csúcspontját pedig talán Nietzsche híres mondásában érte el a XIX. század vége felé: Isten halott. Ezt követően – részben ezzel párhuzamosan – megkezdődött a haza elleni támadássorozat is, mely felváltva vagy a proletár internacionalizmus, vagy a polgári kozmopolitizmus köntösét öltötte magára.
E folyamat a globalizáció formájában az utóbbi évtizedekben jutott csúcspontra. Mindezek betetőzéseként korunkban megindult az összehangolt támadás az utolsó természetes emberi közösségforma, a család ellen is; nap mint nap látjuk ennek gyakran már tébolyító tüneteit. Ha most végigtekintünk e közel háromszáz éve tartó pusztítássorozaton, felmerülhet bennünk a kérdés: ugyan miért? Mi célból van szükség e hagyományos közösségformák megrendítésére, szétzúzására?
A választ a jelenlegi neoliberális krédó adja meg: azért, hogy az ember szabaddá váljon, azt kezdhessen magával, amit akar. Azt a látszatot keltik, mintha a hagyományos közösségformák akadályai lennének az „önmagává válásnak”. Mint oly sokszor a történelemben, ezúttal is a szabadság az a csalétek – ezúttal a korlátlan egyéni szabadság ígérete formájában –, amellyel be lehet etetni emberek tömegét. S ne legyen kétségünk, e kétes értékű szabadság mélyebb célja abban van, hogy a minden valódi közösségi formától megfosztott egyén a világban csak úgy önmagában tengjen-lengjen, az „ubi bene, ibi patria” (ahol jól megy a sorom, ott a hazám) jelszavát követve. S hogy aztán ez a látszólag szabad, valójában azonban termelési jószággá és konzumidiótává züllesztett egyén könnyű prédája legyen a média által közvetített legbrutálisabb és legkifinomultabb manipulációknak.
Ez tehát, röviden szólva, korunk közösségekhez való viszonyulásának egyik, pusztító oldala. S ezt az oldalt, következményeivel együtt, a modern konzervativizmus is ismeri, bőségesen tárgyalja, és megfelelő bírálatban is részesíti.
Nem szokott kellő figyelmet kapni azonban e folyamat másik oldala, épp ezért a figyelmet hangsúlyosan fel kell hívni rá. A lényege, hogy a magát progresszívnak nevező irányzat korántsem hagyja meg az egyént a maga egyediségében, hanem, annak elszigeteltségét megőrizve, roppant ügyesen olyan mesterséges, művi közösségeket telepít köré, amelyek nemhogy kiválóan elleplezik az ember magára hagyottságát, hanem éppenséggel az új, „igazi” közösséghez tartozás élményével ajándékozzák meg. Lássunk erre néhány példát!
Vegyük mondjuk egy mai nagyvállalat, egy igazi multi esetét! Hajdanán az ember egy ilyen helyen egyéni munkavállalóként dolgozott, munkaidejének letöltése után nem sokat foglalkoztak vele. Napjainkban azonban már nem ez a helyzet. Egy kortárs multinak, ha valamit is ad magára, jól megkülönböztethető logója, adott esetben saját zászlója van. Munkatársai ugyanazt az egyenruhát viselik (gondoljunk a színes nyakkendővel ellátott hölgyekre), közös tréningeken vesznek részt. Ezeken a vezetők a munkavállalók részéről maximális odaadást, azonosulást követelnek meg, mintha csak valamennyien egy és ugyanazon hadsereg katonái lennének. (Íme, így valósul meg Ernst Jünger hajdani víziója a munkáskatonáról.) A vezetők előírják nekik még azt is, amihez végképp semmi közük sincs; például azt, miként foglaljanak állást bizonyos aktuálpolitikai ügyekben, mondjuk a genderideológia vagy a migráció tekintetében.
A cég alkalmazottjától – részben csábítással, részben burkolt fenyegetéssel – minden téren hűséges alkalmazkodást várnak el; eközben olyan mesterséges közösség részévé teszik, amely adott esetben a haza, a nemzeti hovatartozás elé léphet. Ez a közösségszervező cégtevékenység először a távol-keleti országokban jött létre, napjainkban azonban már a napnyugati társadalmakban is széles körben elfogadottá vált. Élek-halok a cégért, akár áldozatok meghozatalára is képes vagyok, talán csak az életem nem áldozom fel érte.
Nemcsak virtuálisan, hanem valóságosan is közelebb áll hozzám az a kolléga, aki a világ másik sarkában ugyanennek a multinak az alkalmazottja, mint azok, akik mondjuk a szomszéd utcában laknak. Mi is történt? Az, hogy egy mesterségesen elsatnyított, elhalványított hagyományos közösség helyét egy művi pótközösség vette át. Fő dolog, hogy az egyén ne érezze magát egyedül.
Hasonló a helyzet, ha az egyén belép egy nemzetközi NGO kötelékébe. Odatartozásának érzését csak erősíti az ügy szolgálata. Kötődésének pikantériáját csak fokozza az, ha valamelyik másik országban üldözöttnek érzi magát; ilyenkor átszellemül, a kiválasztottak közössége tagjának érzi magát, s ez nemcsak új közösséget, hanem megfelelő felsőbbrendűségi tudatot is nyújt számára.
A pusztítás kettős síkon zajlik: a régi, hagyományos közösségek felbomlasztása mellett legalább olyan veszélyeket rejt magában az, ha az egyénre a mesterséges, művi pótközösségek palástját próbálják ráteríteni. Szerencsére a civil szféra a jóakaratú embernek gazdag lehetőséget nyújt értelmes, hagyományhű, áldozatokat vállaló közösségek megteremtésére is.
A szerző professor emeritus, a PBK tagja
