Vagyis (de ezt már én sarkítom le ennyire): végső soron nem a törvényhozók törvénykeznek, hanem néhány bíró, akik bármilyen jogszabályt egy szempillantás alatt kukába dobhatnak. Másként fogalmazva: nem a nép által megválasztott képviselőké a főhatalom. Igaz, a fényességes Nyugaton még „ígyebbül” mennek a dolgok. Az Egyesült Államokban némely liberális bíró önkényesen blokkolja a neki nem tetsző törvények végrehajtását, például a gyermekgyilkosságok („abortuszok”) vagy a szivárványos őrület témakörében. Botot dugnak a küllők közé.

Biztos, hogy jól van ez így? Most akkor ez még demokrácia (népuralom) vagy már a Pokol Béla által említett jurisztokrácia, amelyben néhány, helyzetbe hozott jogtudor – mintha – kicsavarta volna a népképviselők kezéből a törvénykezést?

Érdemes tovább olvasni Pokol Béla fejtegetését. „Így legtöbbször csak két-három bíró többségének az észszerűségi felfogása dönt a kisebbségben maradt fél tucat bíró észszerűnek tartásával szemben az ország és a sokmilliós társadalom működéséről. Az egyes bírókat tekintve pedig ez csak attól függ, hogy véletlenül kinek milyen családi szocializációja volt, ateista vagy hívő keresztény, anarchista nagyvárosi értelmiségi szülők vagy vidéki gazdálkodó felmenők határozták-e meg gyerekkorában a belé nevelt észszerűségi felfogást. A benn töltött tizenkét évem alatt volt, hogy az ilyen észszerűségi mérlegelésben egy ember többsége döntötte el az ország sorsát, és ez a mérlegelés semmivel nem volt nemesebb, mint a sok millió választó által megválasztott törvényhozási többség ellenkező és megsemmisített észszerűségi felfogása.” Lássuk be, ez azért eléggé riasztó helyzetkép.

Pokol Béla megemlíti, hogy az 1990-es évek végéig elismerten a magyar volt a világ leginkább kiterjesztett hatáskörű alkotmánybírósága. (Így történhetett, hogy 1991-ben a Sólyom László vezette testület megfúrta a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényt. Nyilván csak véletlen, hogy a lusztráció Sólyom expárttitkár apósát is érintette volna…) „Az alkotmányos alapjogok egy-egy jogterület garanciális pontjait veszik ki a törvényhozási többség döntési szabadsága alól, és az ezt sértő törvényi szabályt az alkotmánybírák megsemmisíthetik” – mutat rá a jogász. Például a választójog alapjogára hivatkozva a választási törvények bármely szabályát felülbírálhatják, a tulajdon vagy a szerződés szabadságának ürügyén a teljes magánjogot, néhány büntetőjogi alkotmányos alapelv révén pedig a teljes büntetőjogot. 

És így tovább. Nem mellesleg a strasbourgi emberjogászok ugyanezt művelik, „így amikor a garanciális pontok tekintetében alávetette magát a magyar állam Strasbourgnak, akkor ezzel a kiterjesztéssel ott a teljes magyar jogrendszer ellenőrzését bitorolni kezdték” – fogalmaz Pokol Béla. Bejegyzését végül azzal zárja: ha még tagja lett volna az Alkotmánybíróságnak, a fenti döntéshez is különvéleményt fűzött volna, bár „hatásosabb talán, ha írom a replikáimat a nyilvánosság előtt a demokráciát leváltó jurisztokráciáról”.

S természetesen éppen az az amerikai „mélyállam” aggódik leginkább a magyar jogállamiságért meg a „független bíróságokért”, amelynek itteni helytartója, David Pressman két magyar (balliberális) bírót, Matusik Tamást és Vasvári Csabát eligazításra hív a főhadiszállására. Ha vicces lenne, nevetnénk. De nem az.

Akkor aztán az Alkotmánybíróságunkat is megszállja ez a birodalmi kiszolgáló személyzet, ezek a Matusik- és Vasvári-félék, meg a Bencsik Andrást (első fokon) letöltendő börtönre ítélő Cserni Jánosok. Akkor tényleg vége lesz a dalnak.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Havran Zoltán)