Az átkosban a bíróság a Párt ökleként, az elvtársak meghosszabbított karjaként működött. Akit a főhatalom el akart tüntetni, ők készségesen eltüntették, ártatlan medikától az alig tizennyolc éves gyermekemberekig. Mint A tanúban: „Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet.” Ilyen volt a „népi demokrácia” bírósága.
A jelenlegi, nem népi demokráciában az igazságszolgáltatásnak nevezett jogszolgáltatás elvileg „független” hatalmi ág, leválasztva a törvényhozói és végrehajtói hatalomról. Csakhogy főembereiknek – a bírósági vezetőknek, alkotmánybírósági tagoknak – mégiscsak az Országgyűlés adja a stallumot. Kinevezésük politikusok szavazatától függ. Itt tehát máris megbicsaklik a függetlenség. S amúgy is: ki lehetne független neveltetésétől, attól, amit otthonról hozott? S olykor ennyi is bőven elég ahhoz, hogy két bíró egymással homlokegyenest ellenkezőleg értelmezze egyazon jogszabályt.
Az emberek többsége erre általában csak a vállát vonogatja. Kit érdekel? Tudniillik, amíg nem az ő bőrükre megy a jogértelmezési játék, addig tesznek rá, mit matatnak azok ott a paragrafusokkal. Ám amikor már arról jogászkodnak, kitoloncolhatók-e az országból a beözönlött barbárok, vagy inkább adjunk nekik szavazati jogot (Nancy Faeser német szövetségi belügyminiszter minapi szíves javaslata), mindjárt érdekelni kezdi a népet. Meg az is (szintén friss hír), amikor a 87 éves német anyókát nyolc hónapra börtönbe csukják a migránsokkal kapcsolatos kijelentései miatt. Szólásszabadság, mi?
Néhány nappal ezelőtt a magyar Alkotmánybíróság megsemmisített egy törvényt, mivel az – úgymond – „nem felel meg a különbségtétel észszerűségére vonatkozó követelménynek.” Átlag halandónak mindez egyik fülén be, másikon ki. Pedig e félmondat komoly bajt jelez. Mondom ezt annak ellenére, hogy meggyőződésem: a jelenlegi egy kiváló emberekből álló, normalitáspárti, józan Alkotmánybíróság, minden bizonnyal azért, mert egy normalitáspárti, józan parlamenti többség helyezte őket hivatalba. Megkockáztatom, a mostaninál szinte csak rosszabb jöhetne, ha például – ne adj’ isten – egy őrült, baloldali woke-kormány vergődne hatalomra, amelynek parlamentje magához hasonlatos félkegyelműekkel töltené föl a testületet.
Szóval nem „észszerű” különbségtétel miatt az Alkotmánybíróság megsemmisített egy törvényt. Az esetre Pokol Béla hívta föl a figyelmet, aki 2011-től idén szeptemberig maga is alkotmánybíró volt. A jogász Facebook-oldalán közölt értékelése igencsak elgondolkodtató, ezért bátorkodom idézni belőle.
A törvény előtti egyenlőség nemes eszméjét az alkotmánybíróságok zöme a mai jurisztokrácia világában kiterjesztette, és minden különbségtételt ellenőrzés alá vonva a 10-15 bíró többsége dönti el, hogy ez észszerű volt-e. Na most, a demokrácia sok millió állampolgár által választott törvényhozási többsége nem tesz mást a törvényalkotásnál, mint a különbségtételek ezreit és tízezreit felhasználva alkot szabályokat a nyugdíjelosztásra, a földek vásárlására, iskolai nevelésre, bolti bevásárlásra, a tömegmédia működésére, adózásra és még ezer dologra. Ezzel a kiterjesztéssel tehát az állami demokrácia teljes döntési rendszerét ellenőrzés alá vonták az alkotmánybírák
– mutat rá Pokol Béla.
Vagyis (de ezt már én sarkítom le ennyire): végső soron nem a törvényhozók törvénykeznek, hanem néhány bíró, akik bármilyen jogszabályt egy szempillantás alatt kukába dobhatnak. Másként fogalmazva: nem a nép által megválasztott képviselőké a főhatalom. Igaz, a fényességes Nyugaton még „ígyebbül” mennek a dolgok. Az Egyesült Államokban némely liberális bíró önkényesen blokkolja a neki nem tetsző törvények végrehajtását, például a gyermekgyilkosságok („abortuszok”) vagy a szivárványos őrület témakörében. Botot dugnak a küllők közé.
Biztos, hogy jól van ez így? Most akkor ez még demokrácia (népuralom) vagy már a Pokol Béla által említett jurisztokrácia, amelyben néhány, helyzetbe hozott jogtudor – mintha – kicsavarta volna a népképviselők kezéből a törvénykezést?
Érdemes tovább olvasni Pokol Béla fejtegetését. „Így legtöbbször csak két-három bíró többségének az észszerűségi felfogása dönt a kisebbségben maradt fél tucat bíró észszerűnek tartásával szemben az ország és a sokmilliós társadalom működéséről. Az egyes bírókat tekintve pedig ez csak attól függ, hogy véletlenül kinek milyen családi szocializációja volt, ateista vagy hívő keresztény, anarchista nagyvárosi értelmiségi szülők vagy vidéki gazdálkodó felmenők határozták-e meg gyerekkorában a belé nevelt észszerűségi felfogást. A benn töltött tizenkét évem alatt volt, hogy az ilyen észszerűségi mérlegelésben egy ember többsége döntötte el az ország sorsát, és ez a mérlegelés semmivel nem volt nemesebb, mint a sok millió választó által megválasztott törvényhozási többség ellenkező és megsemmisített észszerűségi felfogása.” Lássuk be, ez azért eléggé riasztó helyzetkép.
Pokol Béla megemlíti, hogy az 1990-es évek végéig elismerten a magyar volt a világ leginkább kiterjesztett hatáskörű alkotmánybírósága. (Így történhetett, hogy 1991-ben a Sólyom László vezette testület megfúrta a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényt. Nyilván csak véletlen, hogy a lusztráció Sólyom expárttitkár apósát is érintette volna…) „Az alkotmányos alapjogok egy-egy jogterület garanciális pontjait veszik ki a törvényhozási többség döntési szabadsága alól, és az ezt sértő törvényi szabályt az alkotmánybírák megsemmisíthetik” – mutat rá a jogász. Például a választójog alapjogára hivatkozva a választási törvények bármely szabályát felülbírálhatják, a tulajdon vagy a szerződés szabadságának ürügyén a teljes magánjogot, néhány büntetőjogi alkotmányos alapelv révén pedig a teljes büntetőjogot.
És így tovább. Nem mellesleg a strasbourgi emberjogászok ugyanezt művelik, „így amikor a garanciális pontok tekintetében alávetette magát a magyar állam Strasbourgnak, akkor ezzel a kiterjesztéssel ott a teljes magyar jogrendszer ellenőrzését bitorolni kezdték” – fogalmaz Pokol Béla. Bejegyzését végül azzal zárja: ha még tagja lett volna az Alkotmánybíróságnak, a fenti döntéshez is különvéleményt fűzött volna, bár „hatásosabb talán, ha írom a replikáimat a nyilvánosság előtt a demokráciát leváltó jurisztokráciáról”.
Ismétlem, a baj nem olyankor történik, amikor a jelenlegihez hasonló, normalitáspárti alkotmánybírók gyomlálják a törvényeket, hanem amikor befutnak a szivárványosok és egyéb lézengő ritterek. Akkor tényleg baj lesz. Persze, ez a jurisztokráciás modell kapóra jön a Gyuri bácsi-féle önjelölt világmegváltóknak. Mennyivel egyszerűbb és olcsóbb kilóra megvenni néhány alulfizetett bürokratát, bírót, „önzetlenül” fizetni egyes amerikai ügyészek kampányát (arrafelé ilyen is van), mint médiabirodalmakat fönntartani, meghekkelni választásokat, halottakat szavaztatni. (Persze, a biztonság kedvéért a kettőt párhuzamosan futtatja a vén csirkefogó.)
S természetesen éppen az az amerikai „mélyállam” aggódik leginkább a magyar jogállamiságért meg a „független bíróságokért”, amelynek itteni helytartója, David Pressman két magyar (balliberális) bírót, Matusik Tamást és Vasvári Csabát eligazításra hív a főhadiszállására. Ha vicces lenne, nevetnénk. De nem az.
Megmaradt csekélyke állami szuverenitásunkra a végső, legnagyobb veszélyt az jelenti, ha saját törvényeket sem alkothatunk. S lassan idejutunk. Az uniós meg a strasbourgi emberi jogi bíróság már most is a fejünk felett dönt, törvényeket semmisít meg, bírságokat szab ki ránk a birodalom elvárásai szerint. Ami akkor is vérlázító és elfogadhatatlan, ha uniós csatlakozásunkkal önként dugtuk fejünket a hurokba. Ám képzeljük el a katasztrófát, hogy a magyaroknak is elmegy az eszük, s ballib woke-kormány alakul szép hazánkban.
Akkor aztán az Alkotmánybíróságunkat is megszállja ez a birodalmi kiszolgáló személyzet, ezek a Matusik- és Vasvári-félék, meg a Bencsik Andrást (első fokon) letöltendő börtönre ítélő Cserni Jánosok. Akkor tényleg vége lesz a dalnak.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Havran Zoltán)
