Egy merőben új világrend kialakulásának kellős közepén járunk, és bármennyire is okosak vagyunk, jobb, ha szerényen beismerjük: nincs közöttünk olyan, aki a változások kaotikus dzsungelében világosan látná, hogy az hogyan fog felépülni. Egy soktényezős, egymásra ható összefüggéshalmazon belül vagyunk, amelynek teljes átlátása egyelőre meghaladja a képességeinket. Ezért jómagam sem teszek mást a következőkben, mint néhány, szerintem fontos új vonulatra hívom fel a figyelmet, amelyek befolyásolhatják, hogy merre indulhat el a világ a XXI. század közepe felé haladva.
Először nézzük röviden, hogyan jutottunk el a mai, kaotikus állapotokig!
A második világháború utáni állapotokból érdemes kiindulnunk, méghozzá a negyvenes évek végétől egészen a nyolcvanas évek végéig tartó hidegháború időszakára. Mi jellemezte ezt a korszakot? Egy viszonylag egyszerű, könnyen átlátható képlet. Két világrend állt egymással szemben, s ennek a szembenállásnak az alapja az ideológiai törésvonal volt, amely élesen elválasztotta egymástól a kapitalizmust és a kommunizmust (szocializmust), illetve a demokráciákat és a diktatúrákat. A Churchill által emlegetett vasfüggöny egyik oldalán a Nyugat állt a hozzá kapcsolódó országokkal mint tömb, a másik oldalon a Szovjetunió az általa bekebelezett közép- és kelet-európai, balkáni, balti országokkal és a hozzájuk csatlakozott országokkal a világ egyéb kontinenseiről.
Nagyon lényeges adat, hogy a két tömb az ötvenes években a világgazdaság 88 százalékát birtokolta, emellett vagy éppen emiatt az ideológiai törésvonal két oldalán elhelyezkedő tábor között a konnektivitásról szó sem volt, az ideológiai harc – amely időnként közel állt a katonai összecsapáshoz is – a két tömb gazdaságát is kettéválasztotta.
A Nyugat ekkor minden erővel arra törekedett, hogy fölénybe kerüljön a kommunista blokkal szemben, mutassa kiválóságát demokráciában, emberi jogokban, gazdaságban stb. Mindkét tábor le akarta győzni a másikat, s ez 1989–1990-ben a Nyugatnak sikerült, a Szovjetunió darabjaira hullott.
Ezután következett az a talán harminc évet megélt átmeneti korszak, melyet egypólusú világrendnek nevezhetünk, hiszen az Egyesült Államok ismét – akárcsak a második világháború után – tovább erősödött, és úgy vélhette, hogy valóban a világ urává vált. Ekkor írta meg Fukuyama a hírhedt tételét a történelem végéről és a liberális demokráciák végleges győzelméről, s az USA ezekben az évtizedekben valóban erkölcsi, katonai és gazdasági uralmat gyakorolt a világ felett, Oroszországot például Jelcin alatt gazdaságilag kizsigerelte. Véleményem szerint itt szűnt meg az ideológia uralma: az USA a nagy eszmékre hivatkozva – emberi jogok, demokrácia, jogállam, szabad választások, autokráciák és diktatúrák elleni fellépés címszava alatt – valójában már színtiszta világhatalmi szándékokkal avatkozott be a szuverén államok belügyeibe és gazdasági viszonyaiba, 2001. szeptember 11-től pedig a terrorizmus elleni fellépésre hivatkozva támadott meg közel-keleti országokat, először Afganisztánt, majd Irakot, s később jött Szíria, Líbia. (Persze, az USA az ötvenes évektől kezdve folyamatosan beavatkozott – gazdasági érdekei alapján – más országok hatalmi viszonyaiba, Irántól kezdve Vietnámon át a latin-amerikai országokig és tovább, egészen Jugoszláviáig.)
Ez a harminc év volt az egypólusú világ időszaka, melyet az Egyesült Államok uralt, többek között Nyugat-Európára is kiterjesztette a hatalmát és befolyását, s 1951-ben a támogatásával és kezdeményezésére jött létre az Európai Szén- és Acélközösség is mint a föderális unió előfutára, s az utóbbi harminc évben sem csökkent a befolyása az unióra, ellenkezőleg.
Ezt az egypólusú uralmat törte meg egyrészt Kína brutális gyorsaságú felemelkedése, amelynek eredményeképpen immár az USA-val gyakorlatilag egyenrangú viszonyba került, s innentől már nincs egypólusú világ. Másrészt Oroszország, amely Putyin alatt gazdaságilag összeszedte magát, katonailag pedig hasonlóan erős, mint az USA (nyilván főleg az atomfegyverek miatt), s bejelentkezett mint középhatalmi tényező Ukrajna megtámadásával, saját geopolitikai érdekei védelmében, amit az USA semmibe vett. A harmadik tényező egy koncentrált, nemzetek feletti, pénzügyi elit, nevezzük davosi elitnek (a Világgazdasági Fórum székhelye alapján), amelynek hatalma és befolyása totálisan kiterjedtté vált a globális hálózatai révén. Erre bizonyíték, hogy egy amerikai kutatóintézet szerint a száz legnagyobb GDP-jű gazdasági egységnek már több mint a fele nem nemzetállam, hanem gigacég vagy pénzintézet, mint például a BlackRock és a Vanguard.
A globális elitnek, amelynek egyik vezető személyisége Klaus Schwab, az a világos célja, hogy a nemzetállamok felett, illetve a demokrácia kiiktatásával egy világállamot hozzon létre, amelyben a technokrácia irányítja a világot, s ennek részévé válik még az USA és Kína is.
Akkor most hol is tartunk? Ott, hogy miközben – a gazdasági kapcsolatok kinyílásával, a világgazdaság technológiai és pénzügyi globalizációjával – az országok, régiók, nagyhatalmak egymásrautaltsága növekedett, az ellátási láncok ma már átjárják a világ minden szegletét, tehát a konnektivitás szükségessé és nélkülözhetetlenné vált, addig, ezzel szemben, az egyes nagyhatalmi szereplők erőtereiket, geopolitikai súlyukat minimum meg kívánják őrizni vagy még inkább növelni akarják a többi nagyhatalom és egyéb országok, régiók rovására. Ennek része az orosz–ukrán és a mostani Hamász–Izrael konfliktus is, azzal együtt, hogy ez utóbbi gyökere vallási és kulturális. A konnektivitás szükséges, helyette azonban geopolitikai hatalmi harc alakult ki. Ez egyszerre érvényes az USA-ra, Kínára, Oroszországra, de a kisebb szereplőkre is természetesen.
