Minek, ha lovunk ott áll a bús magyar pusztán, testtartása, tekintete az örök magyar sors. A bús magyar sors. Így álltunk a Muhi pusztán, a mohácsi s a majtényi síkon, lovaink hátához simulva, kentaurokként várva a halált.
S bújtunk lódögbe, s ettünk lótetemet.
„Százados úr sejehaj, százados úr ha felül a lovára,
Visszatekint sejehaj, visszatekint az elfáradt bakára.”
A visszatekintés. Az a bús magyar sors. S ez tart bennünket életben. Mindenki más körülöttünk előre tekint, előre néz, folyton változik, folyton boldog, mint az idétlen, s majd elpusztul. Mi meg visszatekintünk. Sejehaj.
Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?
Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Eljött az idő. Ma már nincsen nagyobb bátorság, mint emlékezni.
Nincsen nagyobb bátorság, mint felülni a bús magyar sors hátára.
Kantározd fel a lovadat, barátom, ott a szomorú magyar pusztában. „Nyergelj, fordulj!”
És a marslakóm eltűnt. Talán ott sem volt. Lehet, magamnak meséltem az egészet, magamat bátorítottam. S jól van ez így.
Borítókép: Tornyai János: Bús magyar sors, 1910 (Fotó: MEK OSZK/Schiller Alfréd)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!