Kapkod az ember ilyenkor, eszébe jut mindenféle, csupa-csupa magyar lélek, de mindegyikről annyit, de annyit kellene beszélni, magyarázni, hogy belefáradnék, s főleg szegény marslakóm fáradna bele. Mert például hogyan magyaráznám meg neki ezt:

Mire a végére érnék, addigra hazamenne.

S akkor felötlött bennem valami. És elővettem Tornyai János Bús magyar sors című festményét, s letettem marslakóm elé.

– Tessék, ez a magyar lélek – mondtam neki. S ő hosszan nézte Tornyai képét. Azt hiszem, megértette.

Megértette, hogy a táltos fehér lovat áldoz – még mindig, láthatatlanul, a génjeinkben. De lovaink elszöktek, s azóta nem találják helyüket. Csak állnak, odakint, a pusztán, s elvágynak, egy másik pusztára, egy nagyobb pusztára, vadabb pusztára, ahol elkezdődött minden.

Állnak lovaink a pusztán, a bús magyar pusztán, rokontalanul, egyedül, kitaszítva, s lerázzák hátukról a szelídítőt.

„A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” – fohászkodik Európa, s még mindig, még most is, pedig már nincsenek nyilaink. 

„Végső rendelkezést tennék: de hát minek?
Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek.
Nem hagyok örököst… csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre – meg a magyar népet.”

»Szeresd a magyart, de ne faragd le« – szóla,
Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”

És ezt sem értik. Csak a lovaink értik. A halott gazdája mellé heverő huszárló. A szántásba belerokkanó öreg mén. A látását veszítő bányaló. A táltos paripa, ki parazsat eszik.

Mind mi vagyunk. Lovaink vagyunk. Bús magyar sors hordozói. Itt minden generáció tesz egy végső rendelkezést – de hát minek? Hiszen az első rendelkezés ott van szent keleten, ahol nyers húst tettünk lovaink hátára, hogy fel ne törje a nyereg, a nyugat pedig így szólt: a magyarok nyereg alatt puhított húst esznek. Jaj, de hát áldos levest ettünk, porított-szárított húst oldottunk forró vízbe, s most kérhetnénk percentet a Maggitól, de hát minek…