Kapkod az ember ilyenkor, eszébe jut mindenféle, csupa-csupa magyar lélek, de mindegyikről annyit, de annyit kellene beszélni, magyarázni, hogy belefáradnék, s főleg szegény marslakóm fáradna bele. Mert például hogyan magyaráznám meg neki ezt:
A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.
Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.
Mire a végére érnék, addigra hazamenne.
S akkor felötlött bennem valami. És elővettem Tornyai János Bús magyar sors című festményét, s letettem marslakóm elé.
– Tessék, ez a magyar lélek – mondtam neki. S ő hosszan nézte Tornyai képét. Azt hiszem, megértette.
Megértette, hogy egyszer azt hazudták nekünk, mi kompország vagyunk, ingázunk kelet s nyugat között, holott iszonytató áldozatok árán horgonyozta le országunkat szent királyunk nyugaton, s mi azóta siratjuk szent kelet vesztett boldogságát. Szent kelet vesztett varázsát.
Megértette, hogy a táltos fehér lovat áldoz – még mindig, láthatatlanul, a génjeinkben. De lovaink elszöktek, s azóta nem találják helyüket. Csak állnak, odakint, a pusztán, s elvágynak, egy másik pusztára, egy nagyobb pusztára, vadabb pusztára, ahol elkezdődött minden.
Állnak lovaink a pusztán, a bús magyar pusztán, rokontalanul, egyedül, kitaszítva, s lerázzák hátukról a szelídítőt.
„A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” – fohászkodik Európa, s még mindig, még most is, pedig már nincsenek nyilaink.
Csak ismeretlen, rokontalan, romló nyelvünk van, amit nem ért meg senki sem.
„Végső rendelkezést tennék: de hát minek?
Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek.
Nem hagyok örököst… csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre – meg a magyar népet.”
»Szeresd a magyart, de ne faragd le« – szóla,
Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”
És ezt sem értik. Csak a lovaink értik. A halott gazdája mellé heverő huszárló. A szántásba belerokkanó öreg mén. A látását veszítő bányaló. A táltos paripa, ki parazsat eszik.
Mind mi vagyunk. Lovaink vagyunk. Bús magyar sors hordozói. Itt minden generáció tesz egy végső rendelkezést – de hát minek? Hiszen az első rendelkezés ott van szent keleten, ahol nyers húst tettünk lovaink hátára, hogy fel ne törje a nyereg, a nyugat pedig így szólt: a magyarok nyereg alatt puhított húst esznek. Jaj, de hát áldos levest ettünk, porított-szárított húst oldottunk forró vízbe, s most kérhetnénk percentet a Maggitól, de hát minek…
Minek, ha lovunk ott áll a bús magyar pusztán, testtartása, tekintete az örök magyar sors. A bús magyar sors. Így álltunk a Muhi pusztán, a mohácsi s a majtényi síkon, lovaink hátához simulva, kentaurokként várva a halált.
S bújtunk lódögbe, s ettünk lótetemet.
„Százados úr sejehaj, százados úr ha felül a lovára,
Visszatekint sejehaj, visszatekint az elfáradt bakára.”
A visszatekintés. Az a bús magyar sors. S ez tart bennünket életben. Mindenki más körülöttünk előre tekint, előre néz, folyton változik, folyton boldog, mint az idétlen, s majd elpusztul. Mi meg visszatekintünk. Sejehaj.
Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?
Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Eljött az idő. Ma már nincsen nagyobb bátorság, mint emlékezni.
Nincsen nagyobb bátorság, mint felülni a bús magyar sors hátára.
Kantározd fel a lovadat, barátom, ott a szomorú magyar pusztában. „Nyergelj, fordulj!”
És a marslakóm eltűnt. Talán ott sem volt. Lehet, magamnak meséltem az egészet, magamat bátorítottam. S jól van ez így.
Borítókép: Tornyai János: Bús magyar sors, 1910 (Fotó: MEK OSZK/Schiller Alfréd)
