Szinte bárhová indulunk el otthonról, a rituálé része a fiaimmal való alkudozás: nem könnyű velük kijutni a lakásból. A folyamat vége általában az, hogy végső elkeseredésemben imamalomszerűen kezdem el hajtogatni, hogy „menj ki az ajtón!” mindenkinek, aki mellett elmegyek. Ezzel egy időben pedig eszembe jut, hogy mennyire, de mennyire idegesített engem ez a mondat gyerekkoromban, amikor apa hajtogatta nekünk.
Ilyenkor persze elmosolyodom, mert ez mára nem idegesít, sokkal inkább büszkeséggel tölt el: egy rész biztosan van bennem apából, amit valószínűleg életem végéig hordozok magammal.
Rengeteget olvastam erről, a rám jellemző alapossággal (vagyis inkább pánikkal) próbáltam még a gyerekek születése előtt felkészülni a szülőségre, felcsapva majdnem minden létező szakirodalmat arról, hogyan is kell ezt jól csinálni. Amikor pedig elérkeztem a gyakorlati részhez és ültem a káosz közepén, minden elvet és korábbi elhatározást sutba dobva, egyetlen gondolat jutott csak eszembe a sok okosságból, amit feldolgoztam. A végkonklúzió ugyanis ezekben a könyvekben általában az volt, hogy lényegében teljesen mindegy, mit mondok szóban, írásban, vagy füstjelekkel kommunikálva a gyerekeimnek arról, hogy mikor mit szabad és mit nem, mire, hogyan illik vagy nem illik reagálni…, merthogy a gyerekek másolnak, mégpedig a szüleik viselkedését, és ez lesz az egyedüli dolog, ami igazán mélyen beivódik majd. A szülői példa. Tanulmányok sora született már arról, hogy egy újszülött az érzelmei kifejezését, az arcmimikáját az anyukáján és az apukáján keresztül tanulja, őket másolja az első hónapokban. A nevetést, a sírást, a legfinomabb érzelmi megnyilvánulásokat.