Így, amikor a nagyobbik, éppen óvodáskorban lévő fiamat megkérdeztem, hogy szeretne-e kijönni velem a reptérre apáért, és ő azt válaszolta: Ne viccelj, anya!, akkor jöttem rá, hogy ez tényleg működik. Merthogy napjában legalább egy tucatszor válaszolok így azokra a kérdésekre, amiket feltenni is fölösleges, annyira evidens rájuk a válasz.
Nem szeretném túlmisztifikálni a dolgot. De szülőnek lenni talán a legösszetettebb feladat a világon. Rendelkezni kell egy felsővezető logisztikai és projektmenedzseri képességeivel, minimum a Dalai láma türelmével és idegrendszerével, folyamatosan megújulni és lekövetni a változást, miközben az ember sziklaszilárd talapzat is marad. És kell tudni játszani is, önfeledten, beszélgetni a felhőkről, hogy milyen alakúak, elmagyarázni napjában ezerszer, hogy mikor jön a Mikulás – monotonitástűrés –, pakolni, pakolni, pakolni, közben tanítani is, mindenre, ami fontos, nehogy kicsússzunk az időből, mert egy szemvillanás és már el is tűntek a harsogós hétköznapok. Ilyenkor pedig meg kell tudni állni a partvonalon, és onnan figyelni, és szurkolni, és a csillagokat is leimádkozni az égről, hogy sikerüljön. El kell tudni engedni azt a kezet, amit addig olyan erősen szorítottunk. Szülőnek lenni nem egy papír. Nem egy igazolás. Apának és anyának lenni vérségi kapcsolat, eltörölhetetlen, megváltoztathatatlan. Küszködés, határátlépés, összetartozás, ezer és egy hétfő reggel és vasárnapi ebéd, karácsonyok, betegségek, jó és rossz, valahogy mindig egyensúlyban. De a nap végén azért mindig inkább csak jó. Akárhogy is, nem lehet kiszállni.
A szülőség messze nem csak babaruha és délutáni szundikálás. Nem önfeledten nevetős fotók a Facebookon, vagy egy újság címlapján. Nem okoskodás arról, hogyan kéne csinálni. És legfőképpen: nem jog. Sokkal inkább kiváltság – minden buktatója és nehézsége ellenére.
Egy friss, az Európai Parlament által már jóváhagyott javaslat szerint ha valaki adott tagállamban szülői jogosultságokat szerzett, akkor azt az összes többi uniós országnak is kötelező lesz elismernie. Vagyis ha én Hollandiában leszek szülő – mondjuk inkább úgy, hogy ott szerzek szülői jogosultságokat –, akkor elvileg mindenhol máshol az unióban is annak számítok, még akkor is, ha alapesetben valahol, valamiért ezt saját jogon nem ismernék el. Nem nehéz kitalálni, a javaslat azoknak az azonos nemű pároknak kedvez, akik Európa egyes részein házasodhatnak és örökbe is fogadhatnak, máshol viszont nem. Azt írták, a módosítás csaknem kétmillió embert érinthet.
A gyakorlatban tehát ez úgy nézne ki, hogy, ha mondjuk egy máltai férfi összeházasodik és gyermeket vállal egy másik férfivel, aztán átköltözik egy kevésbé „haladó” tagországba, függetlenül a helyi szabályozástól, ugyanazokat a jogokat élvezik majd, „különösen a felügyeleti, tartási vagy öröklési jogok tekintetében”, mint heteroszexuális szülőtársaik. És ez azt is jelentheti, hogy ha én olyan országban élek, ahol meleg férfiként vagy nőként nem házasodhatok és nem fogadhatok örökbe, akkor elég átutaznom egy olyan tagállamba, ahol igen, megszerzem a számomra fontos jogosultságokat, aztán visszamegyek oda, ahonnan jöttem és élek tovább az összes kedvezménnyel és előjoggal, tulajdonképpen a helyi törvények felett. A javaslat persze a gyerekek oldaláról közelíti meg az egész kérdést, hogy ezzel igazából nekik kedveznek.
De nézzük akkor a gyerekek oldalát!
Egy gyerek alapvető érdeke és szükséglete a stabilitás. Ehhez tud igazodni, ebbe tud kapaszkodni, ehhez tud visszatérni. Úgy képzeljék el, mintha oszlopokkal akarná körbevenni magát, amik biztonságot nyújtanak számára abban a világban, amit még nem ismer – ilyen oszlop például apa és anya. Az origó, a kiindulási pont. Ha ebben az alapvetésben már kezdetben összezavarjuk és mellé tesszük apát és apát, azzal a nulladik percben totálisan felforgatjuk a világát, és jóformán minden másra az életében befolyást gyakorolunk. Például megfosztjuk annak a lehetőségétől, hogy egy nő és egy férfi fogadja örökbe és megtapasztalja, milyen az anyai szeretet. Igen fontos momentum ez egy gyermek életében. Ezt önmagában az az érvelés nem ellensúlyozza, hogy a szeretet az szeretet, mindegy kitől kapjuk. Merthogy a szülőség ilyen értelemben is formál: egy gyerek itt tapasztalja meg először, hogyan viszonyul egymáshoz egy nő és egy férfi, miként fejezik ki az érzelmeiket, ha összevesznek, hogyan békülnek ki, milyen sajátos nyelvi és nonverbális eszközei vannak a két nemnek, hogyan szeret és játszik velem apa és hogyan gondoskodik rólam anya… Hosszan lehetne még folytatni, de a lényeg, hogy tanulnak. A szüleik kapcsolata lesz az ő későbbi kapcsolataik elsődleges mintája.
