Népi írók üldöztetése 1945-ben

A második világháború lezárásakor a népi írók komoly támadásokat kaptak ellenfeleiktől, az úgynevezett urbánus oldal íróitól, politikusaitól, ideológusaitól. A támadók közül – jelentőségében és támadásai súlyánál fogva – kiemelkedett a polgári radikális Zsolt Béla, a kommunista Horváth Márton, valamint Bóka László (akit Szabó Magda a magyar irodalom legtragikusabb figurájának nevezett).

Zsolt Béla például a Haladás folyóiratot nem is annyira a Magyar Radikális Párt szócsövének, inkább egyfajta bűnfeltáró fórumnak szánta.

Ebben a lapban minden egyes számban fasisztáztak, büntetést követeltek a népi írókra, tulajdonképpen válogatás nélkül, tehát nemcsak a jobbszárnyat, hanem másokat is kirekesztettek volna. Zsolt Béla és munkatársai – például Rónai Mihály András, Kósa János, Bóka László – efféle leírásokat adtak közre Kodolányiról: „félfasiszta író”, „a Turul sörszagú táborozásain az Új-Európáról mondott szavai elvesztek a taps meg az öklendezés összecsendülő zajában”, „Imrédy mellett végzett nyilaskeresztes vitézkedés”, „szó sem lehet, hogy Erdélyivel vagy Kodolányival szemben elnézők legyünk” és így tovább.

Mindezek teljesen megalapozatlan vádak: Kodolányi ugyanis szakított a Turullal, ráadásul egy percig sem volt imrédysta – nem mintha ez számított volna a támadók számára.

A népi írói tábor centruma és jobbszárnya, Németh László, Tamási Áron, Féja Géza, Kodolányi János, Sinka István és Szabó Lőrinc tehát már 1945 elején példátlanul heves támadásokat kapott háború előtti és alatti magatartásáért. Németh László a zaklatások elől – Püski Sándor hívására – Békésre menekült, majd Hódmezővásárhelyen vállalt tanári állást 1948-ig. Féja Gézát letartóztatta a rendőrség, majd amikor a Nemzeti Parasztpárt kihozatta, Békéscsabára települt, ahol könyvtárosként dolgozott. Szabó Lőrincet az Andrássy út 60.-ba vitték, rövid időre internálták, majd nyilvános színvallásra kényszerítették. Fő bűne az volt, hogy a náci Németország irodalmi és közéleti eseményeiről adott helyszíni tudósításokat, riportokat, egy írásában pedig Hitler delejezően hatásos szónoklatát is lefestette. Szabó Lőrinc ellen a legfőbb vádpont A vezérhez című verse volt, amelyet a gyanú szerint magának Hitlernek írt volna. Valójában Vezér a vers címe (fontos különbség!), és bár a háború elején újraközölték Szabó Lőrinc megkérdezése nélkül, már 1928-ban megírta és publikálta, amikor a náci vezető jószerével ismeretlen volt hazánkban.

Valószínűleg komolyabb retorzió is érhette volna Szabó Lőrincet, ha nem tanúskodik mellette Illyés Gyula, az akkori kultuszminiszter Keresztury Dezső, valamint Veres Péter, Darvas József és Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárt nevében. Szabó Lőrinc mellett egyébként a könyvkiadó Püski Sándort is feddéssel igazolta az egyik igazolóbizottság. Erdélyi József nyilassá vált a harmincas évek végén, és bár szakított a mozgalommal, az ítészeket ez nemigen érdekelte a szovjet megszállás után. Erdélyit előzőleg saját írótársai is bírálták, miután őket is gyakran hevesen támadta, 1943-ban tízen is aláírták ellene az elhatárolódó nyilatkozatot. A fordulat után Erdélyi még két évig bujkált, aztán feladta magát a hatóságoknak, majd rövid ideig börtönbüntetését töltötte népellenes bűncselekmények miatt.

További Vélemény híreink

Sós Fedő titokzatos története

A kommunisták részéről is érkeztek bőséggel támadások. A Szabad Népben rendszeresen megemlítették Kodolányi nevét, mint volt fasisztáét, a Ludas Matyi pedig otromba karikatúrákat is közölt róla. Az egyiken Sinka István társaságában poharazgatott kifordított horogkeresztek társaságában, miközben „baloldali írók” bámulták őket. A másik karikatúrán Kodolányi és Sinka irigyen figyelte, ahogyan baloldali kollégáik könyveiket árulják. Egy versikében így gúnyolódott a Ludas Matyi („Csínom Pál” aláírással): „Nem értem, hogy ő Jánossal / Mi a Révai baja? / Jobb válláról bal vállára / Bal válláról jobb vállára / Göndörödik a haja.” Vagy így („Hígmagyar” néven): „Isten hozta Kodolányit / Aki mindig jobbra tart / Ég hozta Szabó Lőrincet / S Németh László mélymagyart.” Aki ezeket a bökverseket ártalmatlannak tartja, ne felejtse, hogy akkoriban éppen embereket akasztottak, zavartak el az országból, deportáltak, küldtek málenkij robotra szovjet segítséggel.

A kommunista vezetés népi írókkal kapcsolatos politikáját ekkoriban két fontos ideológusuk nézetei formálták. A Marxizmus és népiességet Révai József még 1938-ban írta Prágában, de 1945 decemberében újra kiadták Magyarországon. Révai haladónak tekintette a magyar népi mozgalmat, de persze csak bizonyos korlátokkal: főleg az foglalkoztatta, hogy a népi írók marxistává „fejlődnek”, vagy megmaradnak nacionalista, különutas eszméik sáncai mögött. Hársfalvi Péter ugyanakkor joggal emlékeztetett: „Figyelemmel kell lennünk, hogy 1938-ban a népi mozgalom talán legpozitívabb szakaszában volt, s 1938 és 1945 között az addig eléggé egységesnek érzett tábor fellazult, Erdélyit, Sinka Istvánt, Féja Gézát, Németh Lászlót, Kodolányit 1945-ben kifejezetten ellenfélnek tartották – de mindez még nem befolyásolhatta, tompította Révai 1938-as értékítéletét.”

Borbándi Gyula fontos részleteket világított meg arról, hogyan szemlélhette akkoriban Révai a népi írókat: „Éles bírálója volt a népi írók műveinek és 1945 előtti irodalmi-közéleti szereplésének. Elismerte azonban, hogy szemben álltak a Horthy-rendszer szellemével és politikájával, a világ elé tárták az agrárszegénység tényeit és követelték a földreformot. Ezért a kommunisták potenciális szövetségeseinek tekintette őket. Kommunista részről a legrészletesebb és legalaposabb kritikai észrevételeket ő írta róluk.” A másik fontos ideológus Lukács György, aki 1946-ban megjelent Népi írók a mérlegen című könyvében összegezte nézeteit. Révaihoz hasonlóan rokonszenvezett a falukutató, szociológiai munkával, s tulajdonképpen szövetségesül szólította az írókat.

A két kommunista ideológus látszólagos közéleti nyitottsága 1945 második felében teljességgel érthető. Több szempontból is fontos lehetett számukra, hogy legalábbis semleges magatartást mutassanak a népi írók felé.

Először is: a kommunisták csúfosan elveszítették az 1945-ös választást, amit Moszkvában nem vettek jó néven. Rákosi, Gerő, Farkas és Révai tulajdonképpen a saját életéért is küzdött, hiszen Sztálin bármikor felválthatta volna őket más, rátermettebb kommunistákkal (ahogyan 1953-ban, a diktátor halála után átmenetileg be is következett a fordulat). A moszkvai kommunistáknak tehát mindent meg kellett tenni a soron következő választási győzelemért, ami mindenekelőtt a baloldali erők összefogását jelentette. Amikor pedig az MKP a szociáldemokraták után a Parasztpárt „haladó erői” felé fordult, óhatatlanul beleütközött a népi mozgalomba.

1945 végére a kommunisták szövetséget ajánlottak azoknak, akik abban a két pártban elárulták szövetségeseiket, és először titokban, majd nyíltan együttműködtek a kommunistákkal (elég csak Szakasits, Marosán, Erdei, Darvas, Ortutay nevét említeni). Ugyanakkor abból sem Révai, sem Lukács nem engedett, hogy a baloldalon a kommunisták vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen. Az igazodást, ennek a ténynek a figyelembevételét más pártpolitikusoktól és a népi íróktól is elvárták. Nem véletlenül írta Révai, amit később, hosszú-hosszú éveken át oly sok vezércikkben, előadásban szegeztek a kommunisták Illyésnek, Némethnek, Kodolányinak: „A szocialista munkásmozgalomnak és a népi sorsközösségnek a szembeállítása a népiesek legnagyobb hibája, amely végzetessé is válhat.”

További Vélemény híreink

Például Sinka István

A kommunisták tehát 1945-ben nyilvánosan ugyanúgy támadták a népi írókat, mint a többi baloldali párt, mozgalom, de taktikai okokból titokban lépéseket tettek a támadások lecsillapítására. Valamint igyekeztek feltérképezni áldozataikat, hogy amikor megszerezték a hatalmat, pontosan tudják, kivel működhetnek együtt, és kit ítéljenek szilenciumra.

1947-ben aztán a kommunisták – csalással – megnyerték a választást, majd egy évvel később megszületett a Magyar Dolgozók Pártja. A népi mozgalom balszárnyán többen – Erdei, Darvas, Ortutay, Szabó Pál stb. – az ötvenes években valamilyen formában kiszolgálták a kommunista egypártrendszert. Veres Péter és Illyés is balra sodródott, de közéleti szempontból láthatóan ingadoztak (ezt Rákosiék többször fel is rótták nekik). A népi mozgalom centruma és jobbszárnya, Németh László, Kodolányi, Sinka, Féja, Szabó Lőrinc, Tamási, Erdélyi és a többiek számára hosszú belső száműzetés kezdődött. Aztán 1956-ban a Petőfi Pártban még egyszer megmutatkoztak együtt a népi írók, majd két évvel később az MSZMP pártállásfoglalása irodalmi jelenlétüket engedélyezte, politikailag azonban megbélyegezte őket. A hatvanas évek második felétől aztán sorra elhunytak a magyar irodalom és közgondolkodás nagyjai, a népi írói tábor nagy nemzedéke sírba szállt. A történetnek azonban nincs vége, gondolataik, könyveik, regényeik, verseik, kiáltványaik itt vannak velünk, és olykor magunkra ismerünk, ahogyan olvassuk őket lassan száz év elteltével.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Alexander Grey)