Valószínűleg komolyabb retorzió is érhette volna Szabó Lőrincet, ha nem tanúskodik mellette Illyés Gyula, az akkori kultuszminiszter Keresztury Dezső, valamint Veres Péter, Darvas József és Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárt nevében. Szabó Lőrinc mellett egyébként a könyvkiadó Püski Sándort is feddéssel igazolta az egyik igazolóbizottság. Erdélyi József nyilassá vált a harmincas évek végén, és bár szakított a mozgalommal, az ítészeket ez nemigen érdekelte a szovjet megszállás után. Erdélyit előzőleg saját írótársai is bírálták, miután őket is gyakran hevesen támadta, 1943-ban tízen is aláírták ellene az elhatárolódó nyilatkozatot. A fordulat után Erdélyi még két évig bujkált, aztán feladta magát a hatóságoknak, majd rövid ideig börtönbüntetését töltötte népellenes bűncselekmények miatt. 

A kommunisták részéről is érkeztek bőséggel támadások. A Szabad Népben rendszeresen megemlítették Kodolányi nevét, mint volt fasisztáét, a Ludas Matyi pedig otromba karikatúrákat is közölt róla. Az egyiken Sinka István társaságában poharazgatott kifordított horogkeresztek társaságában, miközben „baloldali írók” bámulták őket. A másik karikatúrán Kodolányi és Sinka irigyen figyelte, ahogyan baloldali kollégáik könyveiket árulják. Egy versikében így gúnyolódott a Ludas Matyi („Csínom Pál” aláírással): „Nem értem, hogy ő Jánossal / Mi a Révai baja? / Jobb válláról bal vállára / Bal válláról jobb vállára / Göndörödik a haja.”  Vagy így („Hígmagyar” néven): „Isten hozta Kodolányit / Aki mindig jobbra tart / Ég hozta Szabó Lőrincet / S Németh László mélymagyart.” Aki ezeket a bökverseket ártalmatlannak tartja, ne felejtse, hogy akkoriban éppen embereket akasztottak, zavartak el az országból, deportáltak, küldtek málenkij robotra szovjet segítséggel.  

A kommunista vezetés népi írókkal kapcsolatos politikáját ekkoriban két fontos ideológusuk nézetei formálták. A Marxizmus és népiességet Révai József még 1938-ban írta Prágában, de 1945 decemberében újra kiadták Magyarországon. Révai haladónak tekintette a magyar népi mozgalmat, de persze csak bizonyos korlátokkal: főleg az foglalkoztatta, hogy a népi írók marxistává „fejlődnek”, vagy megmaradnak nacionalista, különutas eszméik sáncai mögött. Hársfalvi Péter ugyanakkor joggal emlékeztetett: „Figyelemmel kell lennünk, hogy 1938-ban a népi mozgalom talán legpozitívabb szakaszában volt, s 1938 és 1945 között az addig eléggé egységesnek érzett tábor fellazult, Erdélyit, Sinka Istvánt, Féja Gézát, Németh Lászlót, Kodolányit 1945-ben kifejezetten ellenfélnek tartották – de mindez még nem befolyásolhatta, tompította Révai 1938-as értékítéletét.” 

Borbándi Gyula fontos részleteket világított meg arról, hogyan szemlélhette akkoriban Révai a népi írókat: „Éles bírálója volt a népi írók műveinek és 1945 előtti irodalmi-közéleti szereplésének. Elismerte azonban, hogy szemben álltak a Horthy-rendszer szellemével és politikájával, a világ elé tárták az agrárszegénység tényeit és követelték a földreformot. Ezért a kommunisták potenciális szövetségeseinek tekintette őket. Kommunista részről a legrészletesebb és legalaposabb kritikai észrevételeket ő írta róluk.” A másik fontos ideológus Lukács György, aki 1946-ban megjelent Népi írók a mérlegen című könyvében összegezte nézeteit. Révaihoz hasonlóan rokonszenvezett a falukutató, szociológiai munkával, s tulajdonképpen szövetségesül szólította az írókat. 

A két kommunista ideológus látszólagos közéleti nyitottsága 1945 második felében teljességgel érthető. Több szempontból is fontos lehetett számukra, hogy legalábbis semleges magatartást mutassanak a népi írók felé.

1945 végére a kommunisták szövetséget ajánlottak azoknak, akik abban a két pártban elárulták szövetségeseiket, és először titokban, majd nyíltan együttműködtek a kommunistákkal (elég csak Szakasits, Marosán, Erdei, Darvas, Ortutay nevét említeni). Ugyanakkor abból sem Révai, sem Lukács nem engedett, hogy a baloldalon a kommunisták vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen. Az igazodást, ennek a ténynek a figyelembevételét más pártpolitikusoktól és a népi íróktól is elvárták. Nem véletlenül írta Révai, amit később, hosszú-hosszú éveken át oly sok vezércikkben, előadásban szegeztek a kommunisták Illyésnek, Némethnek, Kodolányinak: „A szocialista munkásmozgalomnak és a népi sorsközösségnek a szembeállítása a népiesek legnagyobb hibája, amely végzetessé is válhat.”

1947-ben aztán a kommunisták – csalással – megnyerték a választást, majd egy évvel később megszületett a Magyar Dolgozók Pártja. A népi mozgalom balszárnyán többen – Erdei, Darvas, Ortutay, Szabó Pál stb. – az ötvenes években valamilyen formában kiszolgálták a kommunista egypártrendszert. Veres Péter és Illyés is balra sodródott, de közéleti szempontból láthatóan ingadoztak (ezt Rákosiék többször fel is rótták nekik). A népi mozgalom centruma és jobbszárnya, Németh László, Kodolányi, Sinka, Féja, Szabó Lőrinc, Tamási, Erdélyi és a többiek számára hosszú belső száműzetés kezdődött. Aztán 1956-ban a Petőfi Pártban még egyszer megmutatkoztak együtt a népi írók, majd két évvel később az MSZMP pártállásfoglalása irodalmi jelenlétüket engedélyezte, politikailag azonban megbélyegezte őket. A hatvanas évek második felétől aztán sorra elhunytak a magyar irodalom és közgondolkodás nagyjai, a népi írói tábor nagy nemzedéke sírba szállt. A történetnek azonban nincs vége, gondolataik, könyveik, regényeik, verseik, kiáltványaik itt vannak velünk, és olykor magunkra ismerünk, ahogyan olvassuk őket lassan száz év elteltével.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Alexander Grey)