Egyszer talán bele kellene pillantani azokba a jelentésekbe (ha szabad), megnézni, akkurátusan elemezni, hogyan zajlottak a dolgok 1960-ban Nagymágocson. Hogy miféle alakok írogattak, jelentettek, hazudoztak nem sokkal bonyolultabb tartótisztjeiknek, akikkel csalitosban, temetőben, holdfényben és bokrok mellett konspirációsat játszottak. És az is eszembe jutott, tizenhét év alatt a nyomorult Sós Fedő hány embert nyomhatott fel, kik és hogyan szenvedtek hátrányt azért, mert az apjuknak, mondjuk, artézi kútja is volt, esetleg már kétszer jártak Jugoszláviában vagy a téesz titkárnője szexuális célzattal kiszökött hozzájuk a tehenészetbe.

 („amenyire csak túdja a dólgót kerüli”). Megnyugtató továbbá, hogy a rendszer a magyar tanyavilágban is remekül működött, igaz, csak helyi értéken pislákoltak az információk, de csodát ne várjunk, a szegény tartótisztnek is élnie kellett valamiből.

Vajon mi lett a sorsa Sós Fedőnek? Miféle ügyekre vetette rá magát? Feljelentette a saját rokonait is, vagy csak a haragosait? Szinte biztos, hogy már nem él, ha mégis igen, akkor a kétdossziényi jelentés nyilván kedves fiatal­kori nosztalgia számára. Viszont vélhetően itt van velünk Sós Fedő becses családja, valamint szellemi leszármazottai, harcostársai. Ők is roppant plasztikusan szemlélik a világot, amennyire csak lehetséges, politikai véleményt is alkotnak a világról. Ha le kellene írniuk, amit éreznek, tapasztalnak, így festene a 2023-as jelentés: „O1G lóp csal és sanyargassa a embereket meg ótt vannak a stadiónók is, az oktatásegésségügyben sz…r a helyzet (ne felejtsük az obszcén stílust! – a szerző), javaslóm hogy nyúgati országókbol vonnyák be az eurot meg csukják le sitre a fideszt. Sós Fedő Family Trust.”

Tudom, hogy már a régi bölcsek is kedvteléssel tekintettek a balgákra, de – legyünk őszinték – csak ideig-óráig működik a recept. A Magyar Néphadseregben jókat röhögtünk az első pár napban, utána pedig fásultan, végül pedig teljesen gépiesen teljesítettük a feladatainkat. Előfordul, hogy a gondosan adagolt hülyeségtől telítődik az ember, aztán csak arra vár, hogy minél hamarabb megszökhessen a maga külön bejáratú világába a rideg valóság elől. Csakhogy Sós Fedőékkel voltaképpen együtt élünk, ők is a valóságunk részei. 

Éppen ezért ha jobban belegondolunk, általában az a szokásos közéleti eljárás, hogy a Sós Fedők egy részét meg kell téríteni valamely hasznos ügynek, aki pedig nem hajlik a jó szóra, arról tudomást sem veszünk. Fecserészhetünk persze humanizmusról, általános választójogról, méltóságról, meghallgathatjuk ezerszer is ateistáktól, hogyan kellene nekünk – nekik persze nem – keresztyén módra gondolkodnunk, de az értékrendszerekről folytatott párbeszéd teljességgel haszontalan és felesleges.

 A Sörgyári capriccióban ott a bőbeszédű Pepin bácsi, aki egyrészt nyilvánvalóan nem normális, másrészt néhányan rá emlékszünk a legélénkebben, nem is Maryskára vagy Francinra. Írói szemmel nézve kétségtelen, hogy az örökkévalóságban is összecsókolózunk a bolondokkal. Hogy miért, magam sem tudom. Talán a görög színházból származik a megoldás: minden színész maszkot viselt, és ezeken a maszkokon ábrázolták az adott figura érzelmi állapotát. Valóság, álom, érzelmek, jellem – minden ott örvénylik a színpadon, de a valódi arcot a néző nem láthatja. Persze olykor a nyomorúságon is nevetnek az emberek. De hogy az árulókra, hazugokra, besúgókra miféle maszkot kellene ráaggatnunk, arról valószínűleg sokáig tudnánk vitatkozni. Az én válaszom mindenesetre már régen megvan.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Bach Máté)