A 70-es, 80-as években csodáltuk, ráadásul a messzeségből, mert elérhetetlen volt. A 90-es, 2000-es években aztán a globalizáció és a technológiai fejlődés következtében közelebb került hozzánk; sokan el is jutottak oda, de legalábbis a szellemisége, hatásai, termékei elértek minket. És tetszett. Manapság viszont egyre kevesebb lelkesedéssel tekintünk rá, sőt sok esetben már kifejezetten taszít minket. Mi történt? Mi történik?
Két héttel ezelőtt az elmúlt két-három évtized során bekövetkezett fordulatról írtam; arról, hogy míg a hidegháború idején a világ keleti részén dogmatikus ideológiák által fűtött, ateista, önmaguk felsőbbrendűségében meggyőződött despoták álltak, szemben a nyugati világ hívő, keresztény, ugyanakkor pragmatikus vezetőivel, addig mára ez eléggé megfordult. Keleten, az egykori szovjet érdekszféra helyén egye inkább pragmatikus, ideológiákkal nem foglalkozó, de legalábbis azokat másokra ráerőltetni nem akaró vezetőket találunk. A Nyugatot viszont elöntötték a különböző (korábban épp Keleten jellemző, mára modernizált) ideológiák, a neomarxizmus nyugati formái (gender, kritikai fajelmélet, woke-izmus stb.), és a hatalmi elit ennek szellemében kíván teljes kontrollt szerezni az emberek mindennapi élete, gondolkodásmódja fölött.
Ez a hatalmi elit nemcsak politikusokat jelent, hanem a kulturális életet, a közgondolkodást befolyásolni képes számos további tagja is van: egyetemek, filmstúdiók, ipari, technológiai és kereskedelmi óriáscégek vezetői, hatalmas vagyonok fölött diszponáló befektetők, milliók által követett celebek stb. Mind-mind woke-vírussal fertőzöttek, mindannyian azt gondolják, hogy ők az emberiség egy felsőbbrendű alfajához tartoznak, s mint ilyenek, önmagukat hatalmazzák fel arra, hogy megváltoztassák a társadalmakat, és magát az emberiséget is. Ennek az elitnek a döntő többsége amerikai. Ám azt azért fontos látni, hogy nem mindegyikük. Tulajdonképpen a globalista elit nem is igazán kötődik országhoz, kultúrához, nemzethez, bármilyen hagyományhoz. Ideológiai meggyőződése mellett van egy technokrata hozzáállása; csakis a szellemi-technikai progresszió érdekli, nincs érzelmi viszonyulása a világhoz, nem különösebben törődik a saját gyökereivel. Tökéletesen illik rá a szófordulat: nem ismer se Istent, se hazát.
Az, hogy ez az elit elsősorban amerikai, abból fakad, hogy az Egyesült Államok a világ leggazdagabb országa (ha az egy főre jutó GDP tekintetében nem is, de az össznemzetiben toronymagasan). Nemcsak óriási katonai erővel bír, de úgynevezett soft powerrel, vagyis kifinomultabb eszközökkel is képes hegemónként uralni a világ jelentős részét. Nem mindegy azonban, hogy ezt az erejét mire használja. És ismét visszajutunk a hidegháborús időkhöz: az Egyesült Államok minden gyerekbetegsége (elvégre még mindig egy nagyon fiatal nemzetről beszélünk), túlkapásai ellenére összességében felelős nagyhatalomként, másokat, de legalább a saját szövetségeseit tiszteletben tartó, saját hagyományaira, értékeire büszke, ezen hagyományokat és értékeket adó „ősanyja” (Európa) iránt kellően alázatos „gyerekként” viselkedett. Ma viszont egészen máshogy…
Amerika mára önteltté vált. És nagyon fontos látnunk a különbséget a büszke és az öntelt között. A büszkeség megengedi az alázatot is. Egy hagyományaira, történelmére, értékeire, társadalmi berendezkedésére büszke nemzet egyben tiszteli is ezeket, s nem utolsósorban az ősöket is, akik mindezt megteremtették. Ugyanakkor más, tőle idegen értékeket, társadalmi berendezkedéseket is képes tisztelni, de legalábbis elfogadni azok létjogosultságát. Az önteltre az utóbbi egyáltalán nem jellemző. Nemcsak nem tisztel másokat, de bármikor képes átgázolni rajtuk; nemcsak azért, mert érdekei esetleg így kívánják, hanem eleve azt gondolja, ő bármit megtehet, hiszen felsőbbrendű. Ugyanakkor a kifelé megnyilvánuló önteltséghez gyakran tartozhat valamiféle sajátos öngyűlölet is. De legalábbis a megtagadása annak, ami naggyá tette.
Mit jelent mindez a gyakorlatban? Azt, hogy az Egyesült Államok saját hagyományaira, értékeire, történelmére, őseire már nemhogy nem büszke, hanem egyenesen megveti azokat. A szobordöntögetés csak egyik megnyilvánulása ennek. De már az egész alkotmányos köztársaságukat, politikai rendszerüket lefektető alapító atyákra sem zseniális, jövőbe látó hősökként tekint (ahogy tette sokáig), hanem megvetendő, rabszolgatartó „öreg fehér férfiakként”. A mai amerikai értelmiségi gondolkodást, de az egész kulturális ethoszt a (mesterségesen gerjesztett) szégyenérzet jellemzi saját gyökerei iránt. Azokat kiirtani igyekszik, és helyükre pedig egy gyökértelen, kozmopolita, mindent relativizáló, szivárványos központi gondolatot tenni. (Amely gondolat előtt aztán vallásos áhítattal borul le.)
Eközben más kultúrák iránt viszont nincs benne valós tisztelet. Az „elfogadás” a „tolerancia” valójában jóemberkedést, erényfitogtatást jelent; látványos „kirakattiszteletet”, de valójában éppen hogy nem fogadja el a sajátjától eltérő felfogásokat. Önmagát a tolerancia bajnokának hirdeti, ám végtelenül intoleráns mindenkivel, aki nem osztja az ő toleranciafelfogását. Ez pedig azt jelenti a gyakorlatban, hogy az Egyesült Államok nyomást gyakorol más országokra, ha azok nem állnak be kellően az általa előírt ideológiai vonalba. Ha életüket, társadalmi berendezkedésüket, önmagukat a saját elképzeléseik szerint kívánják megvalósítani. És ha a nyomásgyakorlás nem bizonyul elegendőnek, akár „oda is bombázzák” a liberális demokráciát.
Másfajta társadalmi berendezkedéseket nem fogadnak el, ezeket meg akarják változtatni, felforgatják az ottani társadalmakat, ám otthonra, hazai pályára viszont épp beimportálják ezeket az eltérő berendezkedéseket. Konkrétan: például iszlám országokra akarják rákényszeríteni a demokráciát, ám tétlenül nézik, tolerálják, sőt egyenesen ösztönzik saját demokráciájuk iszlamizációját, legalábbis a párhuzamos társadalmak létrejöttét. (Ugyanezt teszi Európa is, csak Amerikával szemben az utóbbi nem erőből, hanem épp gyengeségből, tehetetlenségből – de erről mindjárt bővebben.)
Összességében tehát: az Egyesült Államok gátlástalan, vagdalkozó, fizikai erővel még igen, de szellemi hajtóerővel már nem rendelkező, gyökereitől egyre inkább elszakadó, azokkal szemben kritikus, de jelenével szembeni önreflexióra nem képes, elkényeztetett, „rosszul felnőtt gyerekként” viselkedik. Mire emlékeztet mindez? A hanyatló Róma öntelt magabiztosságára. Ő már annyira erős, hogy eltépi a gyökereit. Amerika nemcsak saját – történelmi léptékkel nézve nagyon fiatal, de szellemiségét tekintve gazdag – hagyományaira nem büszke, de az őt „kinevelő” Európára még annyira sem.
Sőt, kifejezetten tönkre igyekszik tenni – hiszen ő már túlnőtt rajta, meghaladta azt. Ezért is kellett mindenáron megakadályoznia az Európa nyugati része és Oroszország közötti közeledést. Nem csak gazdasági okokból, bár ez is nagyon fontos. (Egy potenciálisan létrejövő eurázsiai nagyhatalom, orosz nyersanyagokkal, nyugat-európai technológiával és közép-európai olcsó, de képzett munkaerővel olyan konkurencia lett volna az USA számára, ami alapjában változtatta volna meg a világgazdaságot, és benne Amerika szerepét. De ez egy hosszabb téma.) Ha Oroszország és Nyugat-Európa egymásra talál, az kulturálisan is visszaadta volna a kontinens erejét, ellenállóbbá téve azt az amerikai soft powerrel, Hollywooddal a McDonald’sszal, az LMBTQ-propagandával stb. szemben.
Mert hol is tart most Európa? Ha az USA az öntelt, gyökereit megtagadó Róma, akkor Európa az elpuhult Róma. Aki már nem képes önálló kezdeményezésre, csak sodródik. A hedonizmusban és Amerika ölelő karjaiban. Utóbbi megvédi még (egy darabig) a külső barbár hódítóktól, előbbi pedig elfeledteti vele az utóbbiak létezését, azt, hogy itt dörömbölnek már a kapukon.
Európa és Amerika tehát más-más helyzetben, de egyaránt a saját pusztulása felé tart. Persze amikor valaki a nyilvánvalóan látható folyamatokból mindezt levezeti, és figyelmeztet rá, olyankor jönnek a – szintén végtelenül öntelt, gyökereket megtagadó, hedonista – balosok, hogy „hahaha, hanyatló Nyugat, mi?”, és bemutatják, milyen sok autót adnak még el Nyugat-Európában, milyen jól keresnek a magyar pincérek Ausztriában, mekkora buli van a floridai tengerparton stb. De a hanyatlás nem összeomlást jelent. Róma hegemóniájának sem egyik napról a másikra lett vége. Sőt, épp saját önhittségébe, kényelmébe, elpuhultságába, legyőzhetetlenségének mítoszába fulladt bele. Ezért nem volt képes már a külső erőkkel szemben sem megvédeni magát.
Amerika önsorsrontó főbűne tehát az, hogy lerombolja saját talapzatát: Európát.
Gazdaságilag és (tömeg)kulturálisan fölé kerekedve, katonailag teljesen maga alá rendelve megfosztotta az életerejétől. Ráadásul a Nyugat-Európa nagy részére jellemző arányos választási rendszerek, amikor rengeteg kis párt jut be a parlamentekbe, épp a markáns, határozott irányú, elvekhez ragaszkodó, stabil kormányzást teszik lehetetlenné. Ezekben az országokban állandó kompromisszumokra kényszerülnek egymással a politikai erők, de ez épp az ellenálló képességüket csökkenti. Békeidőben ez nem különösebben nagy probléma, amikor elsősorban belső ügyeket kell megoldani, az adózás kérdéseitől a vízgazdálkodáson át az oktatásig.
De turbulens időszakban, geopolitikai feszültségek közepette az állandó kompromisszumkényszer megbénítja a kormányzást, és az adott ország valóban csak sodródni tud a nagyhatalmi játszmákban. A mostani szivárványkoalícióval Németországot is utolérte ez a sors. Az Európai Unió intézményei pedig sajnos ahelyett, hogy erősebbé tették volna a kontinenst, az utóbbi években egyre inkább egy amerikai proxyvá változtatták azt. Ez pedig az EU önsorsrontó főbűne.
Amerika megtagadja és kitépi gyökereit, Európa pedig hagyja ezt, sőt besétál a nyaktiló alá. Kína meg ott nevet csendben a háttérben. Anyagi vagyonunk, materiális javaink az övéké lesznek. Szellemiségünk, lelkünk pedig az iszlámé.
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök és Donald Trump találkozója a korábbi amerikai elnök New Jersey állambeli bedminsteri birtokán 2022. augusztus 2-án (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)
