Az, hogy ez az elit elsősorban amerikai, abból fakad, hogy az Egyesült Államok a világ leggazdagabb országa (ha az egy főre jutó GDP tekintetében nem is, de az össznemzetiben toronymagasan). Nemcsak óriási katonai erővel bír, de úgynevezett soft powerrel, vagyis kifinomultabb eszközökkel is képes hegemónként uralni a világ jelentős részét. Nem mindegy azonban, hogy ezt az erejét mire használja. És ismét visszajutunk a hidegháborús időkhöz: az Egyesült Államok minden gyerekbetegsége (elvégre még mindig egy nagyon fiatal nemzetről beszélünk), túlkapásai ellenére összességében felelős nagyhatalomként, másokat, de legalább a saját szövetségeseit tiszteletben tartó, saját hagyományaira, értékeire büszke, ezen hagyományokat és értékeket adó „ősanyja” (Európa) iránt kellően alázatos „gyerekként” viselkedett. Ma viszont egészen máshogy…

Amerika mára önteltté vált. És nagyon fontos látnunk a különbséget a büszke és az öntelt között. A büszkeség megengedi az alázatot is. Egy hagyományaira, történelmére, értékeire, társadalmi berendezkedésére büszke nemzet egyben tiszteli is ezeket, s nem utolsósorban az ősöket is, akik mindezt megteremtették. Ugyanakkor más, tőle idegen értékeket, társadalmi berendezkedéseket is képes tisztelni, de legalábbis elfogadni azok létjogosultságát. Az önteltre az utóbbi egyáltalán nem jellemző. Nemcsak nem tisztel másokat, de bármikor képes átgázolni rajtuk; nemcsak azért, mert érdekei esetleg így kívánják, hanem eleve azt gondolja, ő bármit megtehet, hiszen felsőbbrendű. Ugyanakkor a kifelé megnyilvánuló önteltséghez gyakran tartozhat valamiféle sajátos öngyűlölet is. De legalábbis a megtagadása annak, ami naggyá tette.

Eközben más kultúrák iránt viszont nincs benne valós tisztelet. Az „elfogadás” a „tolerancia” valójában jóemberkedést, erényfitogtatást jelent; látványos „kirakattiszteletet”, de valójában éppen hogy nem fogadja el a sajátjától eltérő felfogásokat. Önmagát a tolerancia bajnokának hirdeti, ám végtelenül intoleráns mindenkivel, aki nem osztja az ő toleranciafelfogását. Ez pedig azt jelenti a gyakorlatban, hogy az Egyesült Államok nyomást gyakorol más országokra, ha azok nem állnak be kellően az általa előírt ideológiai vonalba. Ha életüket, társadalmi berendezkedésüket, önmagukat a saját elképzeléseik szerint kívánják megvalósítani. És ha a nyomásgyakorlás nem bizonyul elegendőnek, akár „oda is bombázzák” a liberális demokráciát. 

Másfajta társadalmi berendezkedéseket nem fogadnak el, ezeket meg akarják változtatni, felforgatják az ottani társadalmakat, ám otthonra, hazai pályára viszont épp beimportálják ezeket az eltérő berendezkedéseket. Konkrétan: például iszlám országokra akarják rákényszeríteni a demokráciát, ám tétlenül nézik, tolerálják, sőt egyenesen ösztönzik saját demokráciájuk iszlamizációját, legalábbis a párhuzamos társadalmak létrejöttét. (Ugyanezt teszi Európa is, csak Amerikával szemben az utóbbi nem erőből, hanem épp gyengeségből, tehetetlenségből – de erről mindjárt bővebben.)

Sőt, kifejezetten tönkre igyekszik tenni – hiszen ő már túlnőtt rajta, meghaladta azt. Ezért is kellett mindenáron megakadályoznia az Európa nyugati része és Oroszország közötti közeledést. Nem csak gazdasági okokból, bár ez is nagyon fontos. (Egy potenciálisan létrejövő eurázsiai nagyhatalom, orosz nyersanyagokkal, nyugat-európai technológiá­val és közép-európai olcsó, de képzett munkaerővel olyan konkurencia lett volna az USA számára, ami alapjában változtatta volna meg a világgazdaságot, és benne Amerika szerepét. De ez egy hosszabb téma.) Ha Oroszország és Nyugat-Európa egymásra talál, az kulturálisan is visszaadta volna a kontinens erejét, ellenállóbbá téve azt az amerikai soft powerrel, Hollywooddal a McDonald’sszal, az LMBTQ-propagandával stb. szemben.

Mert hol is tart most Európa? Ha az USA az öntelt, gyökereit megtagadó Róma, akkor Európa az elpuhult Róma. Aki már nem képes önálló kezdeményezésre, csak sodródik. A hedonizmusban és Amerika ölelő karjaiban. Utóbbi megvédi még (egy darabig) a külső barbár hódítóktól, előbbi pedig elfeledteti vele az utóbbiak létezését, azt, hogy itt dörömbölnek már a kapukon.

Európa és Amerika tehát más-más helyzetben, de egyaránt a saját pusztulása felé tart. Persze amikor valaki a nyilvánvalóan látható folyamatokból mindezt levezeti, és figyelmeztet rá, olyankor jönnek a – szintén végtelenül öntelt, gyökereket megtagadó, hedonista – balosok, hogy „hahaha, hanyatló Nyugat, mi?”, és bemutatják, milyen sok autót adnak még el Nyugat-Európában, milyen jól keresnek a magyar pincérek Ausztriában, mekkora buli van a floridai tengerparton stb. De a hanyatlás nem összeomlást jelent. Róma hegemóniájának sem egyik napról a másikra lett vége. Sőt, épp saját önhittségébe, kényelmébe, elpuhultságába, legyőzhetetlenségének mítoszába fulladt bele. Ezért nem volt képes már a külső erőkkel szemben sem megvédeni magát.

Gazdaságilag és (tömeg)kulturálisan fölé kerekedve, katonailag teljesen maga alá rendelve megfosztotta az életerejétől. Ráadásul a Nyugat-Európa nagy részére jellemző arányos választási rendszerek, amikor rengeteg kis párt jut be a parlamentekbe, épp a markáns, határozott irányú, elvekhez ragaszkodó, stabil kormányzást teszik lehetetlenné. Ezekben az országokban állandó kompromisszumokra kényszerülnek egymással a politikai erők, de ez épp az ellenálló képességüket csökkenti. Békeidőben ez nem különösebben nagy probléma, amikor elsősorban belső ügyeket kell megoldani, az adózás kérdéseitől a vízgazdálkodáson át az oktatásig. 

De turbulens időszakban, geopolitikai feszültségek közepette az állandó kompromisszumkényszer megbénítja a kormányzást, és az adott ország valóban csak sodródni tud a nagyhatalmi játszmákban. A mostani szivárványkoalícióval Németországot is utolérte ez a sors. Az Európai Unió intézményei pedig sajnos ahelyett, hogy erősebbé tették volna a kontinenst, az utóbbi években egyre inkább egy amerikai proxyvá változtatták azt. Ez pedig az EU önsorsrontó főbűne.
Amerika megtagadja és kitépi gyökereit, Euró­pa pedig hagyja ezt, sőt besétál a nyaktiló alá. Kína meg ott nevet csendben a háttérben. Anyagi vagyonunk, materiális javaink az övéké lesznek. Szellemiségünk, lelkünk pedig az iszlámé.

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök és Donald Trump találkozója a korábbi amerikai elnök New Jersey állambeli bedminsteri birtokán 2022. augusztus 2-án (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)