Fontos gondolatokat fogalmazott meg minap a Honvédelmi Minisztérium stratégiáért és humánpolitikáért felelős helyettes államtitkára. Czermann János a honvédelem tantárgy bővítésével kapcsolatos szakmai konferencián hangsúlyozta a hazafias és honvédelmi nevelés jelentőségét.
Örömmel üdvözölhetjük, hogy a megújuló tantárgyat a következő tanévben, a Honvéd kadét program részeként már kétszázharminc tanintézményben bevezetik, miként arról a helyettes államtitkár beszámolt. Minden hazaszerető magyar örömmel fogadhatta a hírt, hiszen arra gondolhatott, hogy a haza védelme csak részben múlik a korszerű fegyvereken. Sokkal inkább múlik azon, hogy mi játszódik le a fejekben. Hiába vannak fegyverek, ha a katonából hiányzik a bátorság, a haza iránti elkötelezettség érzése, ami elsősorban az oktatásból, a magyar hadtörténelem nagyszerű példáiból nyerhető.
Magyarországot 1100 éven keresztül az tartotta meg Európa térképén, hogy katonanemzet volt, s gyakran a túlerővel szemben is képes volt kellő erőt mutatni.
Történelmünkben az elszántság, a rettenthetetlen bátorság megnyilvánulásainak se szeri, se száma. Nem a leghíresebb, de ebből a szempontból igencsak szemléletes esemény volt az, amely 1707. februárjában, a Rákóczi-szabadságharc idején zajlott a Tapolcai-medence keleti részén található Csobánc váránál. Az esemény, méreteinél fogva eltörpült Dobó István és társai 1552-es egri, vagy gróf Zrínyi Miklós 1566-os szigeti hőstette mellett, de hősiesség és áldozatkészség tekintetében ezekkel egy sorban a helye.
Az arányok itt is feltűnően eltolódtak az ostromlók javára, hiszen a várat csupán hatvan ember (harminc puskás hajdú és ugyanannyi környékbeli fegyveres nemes) védte Kreutz tábornok legalább ezerfős haderejével szemben. A védőknek a puskákon kívül mindössze két tarackjuk, egy seregbontó ágyújuk és két mázsa lőporuk volt.
A várbeliek hősiesen küzdöttek a sokszoros túlerő ellen: harminc hajdú a kapunál, a nemesek és asszonyaik a falakon. Utóbbiak nemcsak lövésekkel, hanem kövekkel, gerendákkal, forró vízzel és szurokkal védekeztek. Kreutz dühösen nézte, hogy emberei egyre fogynak, és nem boldogulnak az elszánt magyarokkal szemben. A hiábavaló ostrom annyira feldühítette, hogy egészen a falak alá ment, és onnan kiáltozott a védőknek. Azzal fenyegette őket, hogy a vár bevétele után mindnyájukat karóba húzatja vagy elevenen megsütteti. A védők felfigyeltek a hangoskodó tábornokra, és lövéseket adtak le rá. Az egyik lövedék homlokon találta Kreutzot, aki nyomban meghalt. Csupán egy labanc jutott fel a vár fokára, a bátor asszonyok azonban őt is a mélybe taszították. A csobánci védők végül megsemmisítették Kreutz hadának csaknem egyharmadát. A tábornokon kívül elesett ötvenkét tiszt és háromszáznál több katona.
Csobánc hős védői annak idején nem vállalták volna a harcot, ha az esélyeik latolgatásával foglalkoztak volna. Ők azonban éppoly elszántak voltak, mint 1956 hős forradalmárai, akik nem győzhettek a szovjet túlerővel szemben. Példájuk mégis a szemünk előtt lebeg, mert az ő áldozatuknak is köszönhetjük mai létünket. Emlékeznünk kell a hőseinkre, mert ahogyan az 1956-os Emlékbizottság a forradalom 60. évfordulójára készített filmjének mottója fogalmazott:
Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak.
A szerző író, újságíró
Borítókép: A NATO Előretolt Szárazföldi Többnemzeti Harccsoport (Forward Land Force Battlegroup – FLF BG) magyar és olasz katonáinak közös lövészete Hajdúhadházon 2023. november 17-én (Fotó: MTI/HM Zrínyi Nonprofit Kft./Honvédelem.hu/Kertész László)
