Az úgynevezett médiaértelmiség hasonló cipőben jár. Tizennégy év hatalommegvonás nagy idő, még nekik is. Így hát önálló fogalmakat konstruáltak, elhitték maguknak, aztán háborút kezdtek a fogalmak ellen. Ehhez saját médianyelvezetet használnak. Mint megannyi kakukkos óra, ezt visszhangozza a nagy erőlködésében berekedt mainstream nyugati sajtó is. Mindez kapóra jön a nihilizmusban feloldódott baloldali értelmiségnek. Nekik semmiség, hogy az országkiárusítók négyszer álltak ki eleve vesztes csapattal és négyszer rongyoltak a tűzfalba. Legutóbb egy közönséges futóbolond vezetésével, aki, mintha mi sem történt volna, változatlanul gyalázza a kormányoldalt. De aztán az állandó kudarcélmény időközben mindent átható politikai frusztrációvá fajult. Alapvetően ez radikalizálja az ellenzéket, ez táplálja a kordonbontók megszállottságát és ez tüzeli a baloldali értelmiséget is. Ez a magyarázat az ellenzék minősíthetetlen parlamenti viselkedésére is.

De az igazán bicskanyitogató mind közül a posztkommunista maffiaállam vádja. A valódi köznevetség tárgya az, hogy egy olyan ember kommunistáz, aki Horn Gyula kormányában közoktatási miniszterként viríthatott. Nyilván a volt miniszter úrra átragadt egy s más, hiszen első kézből értesülhetett és tanulhatott beható szakmai ismereteket egy 1956-ot leverő fegyveres karhatalmista oldalán. Aki ebben az országban él, és hallott valami közelebbit az 1990-es rendszerváltásról és az 1994-ben történt visszaváltásról (demokráciáról posztkommunizmusra), az tudja, hogy ez komcsizós tételmondat a Horn–Kuncze-, illetve a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok klasszikus működési alapelve volt.

A magyarokat ez ügyben az Európai Parlamentnek nevezett Kommunista Internacionálé szokásos magyargyűlölete sem billenti ki nyugalmi állapotából.

Valódi felelőtlenséggé akkor válhat az egész, amikor a konstruált NER-szindróma áttevődik a választópolgárok szintjére. Hogyha a szavazók az egyéni kudarcaikat áthárítják a „rendszerre”. A „rendszer” tehet mindenről. A „rendszer” akadályoz meg mindent. Hiszen ez a propaganda folyik „reggel, délben, meg este”, ezt látják, hallják politikusaiktól, és ha ők büntetlenül és következmények nékül NER-ezhetnek, miért is ne tehetnék ugyanezt? És megteszik, az állítólag betiltott lapokat, tévéhíradókat, híroldalakat, rádióműsorokat látva, hallva. Kirakják a Facebookra. Saját környezetemben is ismerek olyat, aki mindenképp az ellenzékre szavazna, bárki is vezetné azt, mert nem a személy az érdekes, hanem hogy a NER ellen háborúzzanak.

Az ellenzék NER-ezése mindmáig kontraproduktívnak bizonyult. Ameddig van hárommillió Fidesz-szavazó, az is marad. Magyarországon körülbelül egymillió fanatikus Orbán-gyűlölő van, ők adják a Gyurcsány-párt bázisát, de ahhoz kevesen vannak, hogy megfordítsák a választási eredményt. Nem is tudják, nem is fogják. A többség nyugalmat akar, retteg a nyugat-európai állapotoktól és taszítja a gyűlöletpolitika („törvénytelen a kormány” és a többi.) és a parlamenti botránypolitizálás.

Pár kérdés a végére. 

 Mindez annak fényes cáfolata, amit fentebb az ellenzék önigazolásként összehordott. Azok a külső okok, amikbe görcsösen csimpaszkodik, a valóságban nem léteznek. Az győz, aki több szavazatot kap.

Jó reggelt!

A NER-ezés lehet, hogy pszichésen segít, ám önálló politikaként lyukas garast sem ér.

Borítókép: Fidesz-nagygyűlés a választások előtt. A tömeg a Parlament előtti tértől a környező mellékutcákig betöltötte a teret (Fotó: Europress/AFP/Botár Gergely)