Egy, a kora kádári időszakot jellemző vicc szerint arra a kérdésre, hogy mit fest az impresszionista festő, az volt a válasz, hogy amit lát, az expresszionista amit érez, a szocialista realista pedig azt, amit hall. Ha a szocialista realista festő azt is festette, amit elvártak tőle, a magyar nép, úgy általában (de ezt az egész keleti blokkra általánosíthatjuk) nem nagyon hitte el, amit az újságban olvasott vagy a rádióban hallott, hiszen a mindennapi tapasztalatai annak ellentmondtak. A volt szocialista ember e jó tulajdonságát a mai napig megtartotta, vagyis kellően kételkedni képes a híradásokban, különösképp, ami a politikát illeti.
Úgy tűnik, nyugati polgártársaink az ellenkező utat járják, ha egyáltalán elindultak rajta; ők hajlamosak hinni a médiának. Valószínű, hogy erre sokáig jó okuk is volt, mert a tapasztalataik nagyrészt egybevágtak azzal, amit a média is közvetített.
Ma azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az úgynevezett fősodratú média nem azt közvetíti számukra, amit saját tapasztalataik igazolnak vagy ami egyezik érzésvilágukkal például a bevándorlás, az LMBTQ- vagy a woke-ideológiák terén.
Ez az eltérés két okra is visszavezethető. Az egyik, hogy az európai, de helyesebb azt mondani, hogy az euroatlanti elit értékrendje egyre inkább elszakad az átlagpolgár értékrendjétől, a másik, hogy a médiában az elmúlt harminc évben olyan koncentráció ment végbe, amelynek során a média és annak mondanivalója néhány nagy cég, illetve tulajdonos ellenőrzése alá került.
A második világháború utáni politikát három-négy évtizeden keresztül még a nagy baloldali, szociáldemokrata és jobboldali, kereszténydemokrata pártok, illetve azok vezetői határozták meg. E pártoknak abban az időben még élő kapcsolatuk volt választói hátterükkel, baloldalon a szervezett munkássággal, jobboldalon a konzervatív érzületű polgársággal. Az utóbbi három évtizedben azonban részben a technikai haladás (a nagy munkástömeget foglalkoztató vállalatok átalakulása), részben a kilencvenes évek neoliberális fordulata miatt jelentős változások következtek be.
Az erőteljes tőkekoncentráció és új ideológiák (woke, gender, klíma) megjelenése miatt a pártok vezetése elszakadt az őket megválasztó polgároktól és egyre inkább egy egymással összefonódó, saját hatalmi érdekeit követő entitássá, „háttérhatalommá” vált.
E háttérhatalom érdekeit szolgálja az elmúlt három évtizedben ugyancsak erőteljesen koncentrálódott média. A főbb médiakonglomerátumok közül kiemelhető az Axel Springer AG (Bild, Die Welt), a Bertelsmann (RTL Group, Stern, Der Spiegel), Rupert Murdoch médiabirodalma (Fox News, National Geographic Channel), a Warner Bros. (CNN, HBO), de a sor még folytatható lenne, mert a kevés tulajdonos rendkívül sok különböző médiát (tévécsatorna, újság, internetes hírportál) birtokol. A felsorolásnál gyakran problémát jelent a tulajdonosok gyors változása, hiszen például ki hinné, hogy az angol Financial Times a japán Nikkei holding kezében van, a Twittert pedig épp most vette meg Elon Musk és át is nevezte X-nek.
