Egy, a kora kádári időszakot jellemző vicc szerint arra a kérdésre, hogy mit fest az impresszionista festő, az volt a válasz, hogy amit lát, az expresszionista amit érez, a szocialista realista pedig azt, amit hall. Ha a szocialista realista festő azt is festette, amit elvártak tőle, a magyar nép, úgy általában (de ezt az egész keleti blokkra általánosíthatjuk) nem nagyon hitte el, amit az újságban olvasott vagy a rádióban hallott, hiszen a mindennapi tapasztalatai annak ellentmondtak. A volt szocialista ember e jó tulajdonságát a mai napig megtartotta, vagyis kellően kételkedni képes a híradásokban, különösképp, ami a politikát illeti.
Úgy tűnik, nyugati polgártársaink az ellenkező utat járják, ha egyáltalán elindultak rajta; ők hajlamosak hinni a médiának. Valószínű, hogy erre sokáig jó okuk is volt, mert a tapasztalataik nagyrészt egybevágtak azzal, amit a média is közvetített.
Ma azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az úgynevezett fősodratú média nem azt közvetíti számukra, amit saját tapasztalataik igazolnak vagy ami egyezik érzésvilágukkal például a bevándorlás, az LMBTQ- vagy a woke-ideológiák terén.
Ez az eltérés két okra is visszavezethető. Az egyik, hogy az európai, de helyesebb azt mondani, hogy az euroatlanti elit értékrendje egyre inkább elszakad az átlagpolgár értékrendjétől, a másik, hogy a médiában az elmúlt harminc évben olyan koncentráció ment végbe, amelynek során a média és annak mondanivalója néhány nagy cég, illetve tulajdonos ellenőrzése alá került.
A második világháború utáni politikát három-négy évtizeden keresztül még a nagy baloldali, szociáldemokrata és jobboldali, kereszténydemokrata pártok, illetve azok vezetői határozták meg. E pártoknak abban az időben még élő kapcsolatuk volt választói hátterükkel, baloldalon a szervezett munkássággal, jobboldalon a konzervatív érzületű polgársággal. Az utóbbi három évtizedben azonban részben a technikai haladás (a nagy munkástömeget foglalkoztató vállalatok átalakulása), részben a kilencvenes évek neoliberális fordulata miatt jelentős változások következtek be.
Az erőteljes tőkekoncentráció és új ideológiák (woke, gender, klíma) megjelenése miatt a pártok vezetése elszakadt az őket megválasztó polgároktól és egyre inkább egy egymással összefonódó, saját hatalmi érdekeit követő entitássá, „háttérhatalommá” vált.
E háttérhatalom érdekeit szolgálja az elmúlt három évtizedben ugyancsak erőteljesen koncentrálódott média. A főbb médiakonglomerátumok közül kiemelhető az Axel Springer AG (Bild, Die Welt), a Bertelsmann (RTL Group, Stern, Der Spiegel), Rupert Murdoch médiabirodalma (Fox News, National Geographic Channel), a Warner Bros. (CNN, HBO), de a sor még folytatható lenne, mert a kevés tulajdonos rendkívül sok különböző médiát (tévécsatorna, újság, internetes hírportál) birtokol. A felsorolásnál gyakran problémát jelent a tulajdonosok gyors változása, hiszen például ki hinné, hogy az angol Financial Times a japán Nikkei holding kezében van, a Twittert pedig épp most vette meg Elon Musk és át is nevezte X-nek.
Ha gyorsan változnak is a tulajdonosok, a média karaktere (értékrendje, politikai állásfoglalásai) összességében nemigen változik. Az általuk képviselt álláspontokat tekintjük főáramlatnak (mainstreamnek).
E főáramlatú média pedig egyértelműen kiáll a jelenlegi euroatlanti elit politikája, tehát a politikai hatalom koncentrálása, a bevándorlás támogatása, a woke- és genderideológia terjesztése mellett. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a médiatulajdonosok maguk is az euroatlanti elit, vagyis a háttérhatalom részei.
Az európai és amerikai média azonos vagy nagyon hasonló politikai állásfoglalásait jól mutatják a Donald Trump elnökségével kapcsolatos ellenérzések. 2015-ben Donald Trump neve még éppen csak feltűnt a horizonton, amikor az Axel Springerhez tartozó Politico már támadta. És most még meg sem indult a 2024-es elnökválasztási kampány, de a Bertelsmann tulajdonában lévő Der Spiegel már arról ír, hogy Trump újbóli elnöksége rémálom lenne Németországnak.
A fősodor azt jelenti, hogy az ilyen és hasonló vélemények tömegével érik el a választópolgárokat Európában és Amerikában is, és ha változásokat akarunk, akkor ezt a propagandát valamilyen formában ellensúlyozni kell.
Mivel arra nincs lehetőség, hogy az olyan, sokak által olvasott lapokat, mint a The New York Times vagy a Die Welt, felvásároljuk, mozgásterünk egyedül az alternatívnak nevezett médiában van. Az alternatív média egy vagy néhány ember által működtetett honlapokból áll, ám ebből Európában és Amerikában is számosat találhatunk.
Az alternatív média sok embert érhet el, mert ma már az emberek döntő többsége az internetről informálódik, akár az említett alternatív médiát, akár a közösségi médiát használva.
Ami a közösségi médiát illeti, közismert, hogy annak idején a Twitter (sőt a Facebook és az Instagram is) letiltotta Trump fiókját. Most viszont a hálózatot felvásárló Elon Musk kijelentette, hogy a véleménynyilvánítás szabad lesz, és hosszabb anyagokat és videókat is fel lehet majd tölteni. Ezt a lehetőséget ki lehet és ki is kell használni.
Ami az alternatív internetes újságokat illeti, van belőlük elég. Az egyik ilyen német portál, a Demokratischer Wiederstand most éppen arról értekezik, hogy miért nem kell a németeknek Ursula von der Leyenért bocsánatot kérniük – mert nem ők választották meg, hanem a Washingtonból irányított uniós vezetés. A Confínes Políticos spanyol nyelvű hírportálon három nemzetközi jelentőségű tanulmány is található, az egyik a Gorbacsovnak tett ígéretekről, a másik a magyar és az olasz geopolitikai helyzetről, a harmadik pedig az európai föderációs elképzelések megvalósíthatatlanságáról szól. A Boulevard Voltaire francia portál a francia fősodratú médiát kritizálja, amely számára a bevándorlás nem probléma, hanem lehetőség. A Fria Tider svéd portál arról ír, hogy az internetes óriáscégek hogyan manipulálták az amerikai választásokat, az amerikai The Daily Signal pedig arról, hogy a bevándorlást támogató liberális északi államok egészen másképp állnak a bevándorláshoz, ha a bevándorlókat nekik kell befogadniuk.
Magyar hírportálok is vannak, amelyek német, francia, illetve olasz nyelvterületek felé adnak reális, a valóságnak megfelelő híreket. Ilyen például az Ungarnreal, az Ungherian News, a Hungary Today, a Visegradpost és a Budapester Zeitung. Valamennyire jellemző, hogy egy vagy néhány ember – esetenként teljesen önkéntes – munkáján alapul.
Nem állítom, hogy az említett alternatív médiumok fel tudják venni a versenyt a fősodratú médiával, de bizonyos hatást el lehet velük érni, ami akár döntő is lehet a júniusi európai parlamenti választásokon. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ezeknek az egyéni vállalkozásoknak a munkáját nem lehetne-e némi ráfordítással szervezettebbé és ezáltal hatékonyabbá tenni.
Egy kis odafigyelés bizonyára megtérülne, hiszen ezeken a portálokon az európaiak túlnyomó többsége csak azt találná, amit egyébként maga is gondol, és ez magabiztosságot adhatna ahhoz, hogy olyan pártokra szavazzon, amelyek valóban az érdekeiket képviselik.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Gorodenkoff/Shutterstock)
