Még meg sem kezdődött az Egyesült Államokban a választási kampány, a The New York Times máris szerkesztőségi cikkben hívta fel az amerikai nép figyelmét arra, hogy milyen katasztrofális veszéllyel járna Amerikára Trump esetleges megválasztása, akinek egy másik, a Foreign Policyben megjelent cikk szerint egészen jó esélyei vannak arra, hogy újból elnök legyen.
A The New York Times szerkesztősége (vagyis a politikai irányvonalat meghatározó testülete) szerint Trump elnökként meggondolatlanul és gyakran kíméletlenül gyakorolta a hatalmat, és az egóját az ország érdekei fölé helyezte. Négy éve a Fehér Házban maradandó károkat okozott, elmélyítette az amerikaiak között meglévő megosztottságot, veszélyesen polarizálva az országot. A jogállamiság megvetése aggodalmat keltett az amerikai demokrácia hosszú távú stabilitásával kapcsolatban, és az erkölcsi iránytű hiánya azzal fenyegetett, hogy a nemzet szolgálatának eszméjét rombolja. Trump külpolitikai kijelentései továbbra is veszélyesen félrevezetők és összefüggéstelenek. Elnöksége alatt következetesen csodálatot tanúsított autokrata vezetők – köztük Hszi Csin-ping, Vlagyimir Putyin és Kim Dzsong Un – iránt, és megvetette demokratikus szövetségeseit. Amíg a Fehér Házban volt, többször is azzal fenyegetőzött, hogy kilép a NATO-ból, az Európa stabilitása szempontjából kritikus szövetségből, amely szerinte csak az amerikai erőforrások elszívását jelenti. Most pedig kampányának honlapján azt írja, hogy „befejezni” tervezi a NATO céljának és küldetésének „alapvető átértékelését”.
Trump és ideológiai szövetségesei már hónapok óta tervezgetik Trump második ciklusát, Project 2025 néven vastag kézikönyvet készítettek, és potenciális kinevezettek ezreit toborozzák, hogy felkészüljenek az amerikai kormányzati struktúra és a fékeként működő demokratikus intézmények elleni átfogó támadásra…
Ezek a vádak azonban nem újak, már a 2016-os választások hajnalán feltűntek, amikor Trump még szinte fényévnyi távolságra volt attól, hogy elnök legyen. És nemcsak a The New York Timesban, hanem az euroatlanti térség valamennyi meghatározó, fősodratú médiumában. Markus Feldenkirchen például azt írta 2016. február elsején a Der Spiegelben:
Donald Trump egy új, gyűlölettel teli tekintélyelvű mozgalom vezetője. Semmi sem lenne károsabb a Nyugat eszméjére és a világbékére nézve, mint ha őt választanák elnökké.
Vince Chadwick, egy brüsszeli tudósító arról írt a Politico 2015. december 24-i számában:
Az Egyesült Államok és Európa magas rangú tisztviselői szerint a republikánus elnökjelölt egy idióta.
A Der Spiegel 2016 februárjában az írta, hogy Donald Trump a világ legveszélyesebb embere, és már megválasztása után a svájci Handelszeitung azt emelte ki, hogy
Donald Trump sokkolja a globális elitet. A művelt, városi, multikulturális, filantróp és jól kereső emberek rémálma vált valóra: Donald Trump lesz az USA elnöke.
Azt gondolom, hogy ez az utolsó megállapítás világít rá legjobban a Trump elleni euroatlanti gyűlöletkampányra. Itt nem arról volt és van szó, hogy az amerikai népnek két párt jelöltje között kellene választania, hanem arról, hogy
az önmagukat világelitnek tartó befolyásos csoportok, amelyek hatalmuk jelentős részét az Egyesült Államok gazdasági és katonai ereje révén gyakorolják, elveszthetik ezt a kiváltságos pozíciójukat. Ezért hasonlítják Trumpot Mussolinihez és Hitlerhez,
ezért vádolták és vádolják ma is minden, a mai politikai szótárban fellelhető negatív jelzővel, mint populista, rasszista, szexista, antiszemita, homofób, a demokrácia lerombolója, és ezzel talán még nem is jutottunk a végére.
