Örökös háború

Egy konfliktust nagyon nehéz lezárni. Lényegében lehetetlen, ha a történelmet tekintjük. Mert egyetlen ország se fogadja el, hogy ő rosszul viselkedett, tévesen gondolkodott, ezért joggal bántak el vele a többiek. Az összes háborút úgy kezdik el az érintett felek, hogy azt gondolják, igazuk van és ha végül vérbe fojtják a próbálkozásaikat, az erkölcsi győzelem akár az övék is lehet. De biztosan nem fogják elfogadni, hogy a másiknak volt igaza. Ezért aztán aláírhat bárki bármilyen szerződést, amely a békét ígéri, a valóságban diktátumnak fogja érezni mindenki a szégyenteljes papírt, amelyet aláírattak velük.

Az országok féltékenyen őrzik saját területüket, minden falut, vízmosást, kutat és templomtornyot számontartanak. Olivenca egy kisváros a portugál–spanyol határ közelében, amely 1297 és 1801 között Portugáliához tartozott, majd Spanyolország megszállta és saját területéhez csatolta. Ezt Portugália soha nem fogadta el, függetlenül attól, hogy a lakosság ma már teljesen spanyol ajkú és érzelmű, lényegi problémák pedig nincsenek az országok között, s a schengeni szerződés eredményeként szabadon átjárhatóak a határok. Olivenca azonban ma is fontos, még ha nem is igyekszik verni a tamtamdobot miatta Lisszabon. De nem felejtette el a kisvárost, és nem is fogja soha.

Mert a történelemnek nincs kezdete és vége. Portugália és Spanyolország is ezeréves államok, egykor a világ minden sarkában voltak érdekeltségeik és gyarmataik, amelyeket ma is ugyanúgy védenek, mint egykoron. Angolát lényegében egyetlen nap alatt hagyta magára Portugália, de ma is rengeteg angolai születésű portugál él Dél-Afrikában, Brazíliában vagy Portugáliában.

Az ő emlékeik pedig fontosak, hiszen Angola azért mégiscsak kicsit közel-külföld Portugália számára, már csak a közös nyelv okán is. A helyzetet elfogadta Lisszabon, volt épp elég baja a hetvenes években, de azt se feledjük el, hogy Makaó egészen 1997-ig volt gyarmati státusban, s ma is portugál nyelvű utcanévtáblák láthatóak a kínai kaszinószigeten.

A történelem egyik legtragikusabb villámháborúja, a futballháború sem ért véget a tűzszünet kihirdetésével. Ezt El Salvador és Honduras vívta 1969-ben, az ürügy pedig a világbajnoki selejtező két mérkőzése volt. Honduras sokkal nagyobb, mint szomszédja, de ritkábban lakott, El Salvador pedig engedélyezte, hogy a föld nélküli parasztjai átköltözzenek Hondurasba. Ez utóbbi földreformot hirdetett és felparcellázta a földet saját emberei számára, azokat a földeket is, amelyen nagyjából háromszázezer salvadori élt illegálisan. Őket El Salvador nem akarta visszafogadni, Honduras viszont el akarta őket távolítani.

A háború július 14. és 18. között dúlt, nagyjából háromezer ember életét követelte, a határvonal nem változott, a politikai viszonyok is fennmaradtak.

Nagyjából háromszázezer nincstelen salvadori özönlötte el El Salvadort, akiknek a koldusszegény ország nem tudott semmit se adni. 1979-ben kezdődött el a salvadori polgárháború, egy évre rá pedig aláírták a futballháború végét jelentő békeszerződést. De a béke nagyon messze volt, egészen 1992-ig dörögtek a fegyverek a közép-amerikai országban, a lakosság egy része elmenekült az Egyesült Államokba, ahol a legkeményebb maffiacsoportot hozták létre. El Salvador és Honduras nemzetközi döntőbírósághoz fordult, hogy határozza meg, a vitatott területek melyik országot illetik. Az ENSZ égisze alatt működő bíróság Hondurasnak ítélte a földek többségét, amelyet El Salvador vitatott. A Fonseca-öböl hovatartozásában Nicaragua is érintett, a bíróság szerint a három ország közösen kezelje az aprócska területet, de a valóságban ezzel egyik ország sem elégedett meg. A vita ma is folyik, megnyugtató eredmény nem várható, ám az igaz, hogy ez az ügy jelenleg nem kiemelten veszélyes.

Tajvan azonban mindig az lesz, dacára annak, hogy a népi Kína és a hivatalosan a Kínai Köztársaságnak nevezett szigetország komoly kereskedelmi forgalmat bonyolítanak le. De Peking szerint ez belső kereskedés, Tajvan viszont úgy érzi, a megszálló vörösökkel üzletel.

A Kínai Köztársaság ugyanis saját magát a Csing Birodalom örökösének tartja, s úgy véli, a kommunisták megszállták a területet. 2002-ig Tajvan még Mongólia területét is követelte, lévén az is a Csing császárság része volt, akkor azonban feladták ezt a törekvést, és elismerték Mongóliát külön államnak, igaz, ennek kevés gyakorlati hatása van, minthogy Mongólia nem ismeri el Tajvant független országnak. A népi Kína pedig számos egyéb érv mellett azzal is kardoskodik, hogy Tajvan szigete a földtörténet ősi időszakában a kínai szárazföldből szakadt ki, így nem is kérdés, hogy hová tartozik.

Nem valószínű, hogy a közeljövőben bármelyik példa háborúvá terebélyesedik, de nem is zárható ki. Olivencák és Fonseca-öblök azonban mindenhol vannak, s mindegyik potenciális válsággóc. Ezekből szinte naponta születik új, de soha nem lesz igazi, végleges béke.

Borítókép: Caj Ing-ven tajvani elnök a nemzeti ünnep alkalmából rendezett tajpeji ünnepségen 2023. október 10-én. (Fotó: MTI/EPA/Ritchie B. Tongo)