Vasárnap óta készülődöm, mint egy mélytengeri búvár a nagy merülésre. Nem látogatok túlságosan magas helyeket szellemi értelemben, nehogy kinyírja lelkem a keszonbetegség, amikor majd feljövök onnan, a sötétség birodalmából.
Egy barátom komolyan figyelmeztetett, hogy nagyon könnyen hasonlóvá válhatunk eszközökben nem válogató ellenségeinkhez, amikor felvesszük velük a harcot.
Ezért tudatosan vállalnom kellett ezt a veszélyt. Előre is elnézést kérek hát mindazoktól, akik különbnek gondoltak idáig, ám most azt tapasztalják majd, hogy ugyanolyan gátlástalansággal próbálom lerántani az álcaruhát egy latorról, mint amilyen gátlástalan ő maga. És bár kevésbé üres, ám politikailag annál motiváltabb pszichologizálás során mutatok rá, miért csinálta azt Ungváry Krisztián Bayer Zsolttal, amit csinált. Ha megmutatjuk, ki is valójában a történésznek látszó percemberke, talán megérthetjük teljesen fölösleges létezésének mozgatórugóit.
Kezdjük is talán ezzel, hogy miért is vágta akkora fába a fejszéjét a túlmozgásos történész, mint Bayer Zsolt viselkedésének megértése. A dolog ugyanis teljességgel reménytelen számára. Nincs azon a szellemi színvonalon. Ennek belátására elég, ha egymás mellé tesszük az ő lejáratónak, hiteltelenítőnek szánt koholmányát és Bayer válaszát. A koholmány látszólag ügyesen keveri össze a nagyapáról szóló alapos levéltári kutatás valóságelemeit a kutatást végző aktivista gyűlölettől megbomlott elméjének fantáziatermékeivel. Olyan állításokat tesz közben, amelyek rendkívül sértők és megbélyegzők, viszont egyáltalán nem következnek kutatásaiból, de a megtámadott publicistától citált idézetekből sem. Olyanokat, hogy a jobboldal közkedvelt véleményvezére elvesztette volna morális érzékét, leplezetlenül antiszemita, hazudik, és ha már fikciókat talál ki családja múltjáról, nyilván lop is. Sértettségében. Jobb kocsmában ezért már ütnek.
Ehhez képest Bayer Zsolt író, publicista válasza irodalmi igényű alkotás, szabadvers formában írt episztola. Nem is Ungvárynak szól, mert mint már mondtam, ott nincs elég szellemi muníció a felfogására.
Annak a hárommilliós politikai közösségnek szánta a szerző a megindító sorait, amelynek tagjait mélyen megbántotta a tudományát aljas bolsevik bosszúra felhasználó áltudós.
Szinte mindenki megkönnyezte, édesanyám pedig miután elolvasta, abba se tudta hagyni a sírást, amit kiváltott belőle a kommunista pribékek jól ismert módszerével indított támadás Bayer Zsolt ellen. Úgyhogy nem jött össze a füttyös félbolond nagyszabású terve, semmit nem változott a jobboldalon Bayer Zsolt megítélése, legfeljebb még több a fájdalom, az elkeseredettség a gyalázat miatt, hogy a rendszerváltás után harmincnégy évvel a mai napig tűrnünk kell ezeknek a sötét lelkeknek a pusztítását köreinkben. El kell szomorítsuk a történészt játszó politikai aktivistát: ő csak lábjegyzet lesz annál a fejezetnél, ahol az általa kreált ügyet tárgyalják majd Bayer címszó alatt igazi történelemtudósok.
Fölmerül a kérdés: mi motiválta Ungváryt azontúl, hogy képtelen megérteni, mit szeret Bayerban a baloldal számára felfoghatatlan méretű rajongótábora. Miből ered a romlottsága, az ártó szándéka, a leplezetlen gonoszsága? Csak nem abból, amire Szentesi Zöldi László utalt a témában jegyzett, a koholmányt és szerzőjét szintén megszégyenítő írásában?
Eszerint Ungváry egy 2007-es nyilatkozata rejti a titkot: – Apámnak, anyámnak és nagyapámnak is volt dolga az állambiztonsággal – mondta akkor sejtelmesen. Csak nem? Gondolni is rossz arra, hogy azért használja tudományos felkészültségét a budai ficsúr a nemzeti oldal becsmérlésére, mert már az anyatejjel is ezt szívta magába.
Pedig valahol mélyen szeretne ő is hazafi lenni, építeni ezt a jobb sorsra érdemes országot, csak az a sok családi trauma mindig visszalöki a rossz oldalra. De ezt érdemes itt abbahagyni. Kezdjük meg inkább az emelkedést.
A bolsevik sértettség oka Bayer Zsolttal kapcsolatban egyértelmű. Valóban több esetben feltárta, hogy a hazánkat többször tönkretevő baloldalon máig nyüzsgő politikai kalandorok családját súlyos bűnök terhelik a kommunista időkből. De a ma is aktívakkal szemben soha nem az volt a kritikájának lényege, mit csinált az apa vagy a nagyapa, hanem az, miként fordulhat elő, hogy valaki nem nézett mélyen ezeknek a dolgoknak a mélyére 1990 tájékán, és miért nem fordult ezzel az örökséggel szembe, hogyan tudja a mai napig ugyanazt a tébolyult ideológiát követni.
Hiába nevezzük globalizmusnak az internacionalizmust, nyitott társadalomnak a kommuna és a falanszter keverékét, hiába cserélik le a fosztóképzőt szocialistáról liberálisra a demokrácia előtt, attól még ugyanarról a baromságról van szó.
Az Apró-villa és benne a Gyurcsány házaspár ennek az országnak a gyalázata, be nem gyógyuló, vérző sebe. De elsősorban nem azért, amit a múltban elkövettek, hanem azért, mert még most is itt kísértenek. Szomorú, hogy ezt egy történész képtelen felfogni.
Abban tehát egyetértünk Ungváry Krisztiánnal, amiben egyetért Bayer Zsolttal: az utódok viselkedését adott esetekben nem tartjuk teljesen függetlennek a felmenők ballépéseitől. Ebből következően azt gondoljuk, hogy amit az előbbiekben Ungváry rokonsága kapcsán megtudtunk, ha nem is menti, de némileg legalább magyarázza az unoka viselkedését. Ungváry megszabadulhatna ettől a terhes örökségtől akkor, ha vállalkozna arra, amit koholmányában Bayeren számon kér.
Ehhez arra lenne szükség, hogy ő maga kilépjen abból a családjában tenyésző bolsevik (vagy nyilas?) tradícióból, amelyben számára természetes, sőt szükséges a politikai ellenfél teljes megsemmisítése.
Nem kívánom Ungváry Krisztiántól, hogy lázadjon, hogy soha többé ne álljon szóba az apjával, hogy be se tegye a lábát a hatalmas és igen nagy értékű budai családi ingatlanokba. Azzal is beérném, ha nem viselkedne úgy, mint egy ócska komcsi propagandista.
Borítókép: Ungváry Krisztián (Fotó: MTI/Kallos Bea)
