Csakhogy nem volt igaz az alapvetés, éltek ott emberek, elég sokan, a brit mandátumterület Palesztinában. Nem mondhatni, hogy túl sok dolog történt persze, hiszen az Oszmán Birodalom kihúzódását követően a brit gyámkodás nagyjából csak Londonból nézve volt logikus. Onnan nézve mindig minden logikus volt. Egy világbirodalmat kellett igazgatni, a hajókat újratölteni bizonyos pontokon, megszervezni a hadsereg és az áruk szállítását, újrahuzalozni a közigazgatást. Ebben pedig nagyon jók voltak a britek. De azt sose értették meg, hogy mit jelent zsidónak és arabnak lenni, az ő koordináta-rendszerükben csakis őfelsége alattvalóiként, a tökéletes rendszer kis hangyáiként léteztek a nemzetek. Ahogy Afrika népeit is saját szájízük szerint használták céljaikra, s lettek sajátos, afrikai jellegzetességű „kis-Britanniák” a fekete kontinensen, úgy a Szentföld is csak egyike lett volna a korona gyémántjai közül.

A Balfour-deklaráció 1917-ben előrevetítette a jövő viszályát. Ebben Arthur Balfour akkori brit külügyminiszter levélben értesítette Lord Rotschildot, a brit zsidó közösség képviselőjét, hogy őfelsége kormánya szimpátiával kíséri a cionizmust és támogatja a háborút követően egy zsidó haza megalapítását Palesztinában. Az egyszerű levél vált később annak alapjává, hogy London támogatásával hozzanak létre egy új államot a Közel-Keleten, miközben a helyi arabokat lényegében odadobták az újonnan érkező, európai származású zsidóknak. 

A végeredményt pedig láthatjuk, hiszen mindenkinek igaza van. A zsidókra az arabok máig úgy gondolnak, mint betolakodó európai idegenekre, akik elvették az ő földjüket. A zsidók szerint minden joguk megvolt a visszatérésre, Titus és Vespasianus kiűzte őket az otthonukból, a két római császár tettei ma is egyszerű történelmi és politikai lépések, nem a múltba és mítoszokba vesző dráma. A cionista értelmezés szerint ők valóban otthont építettek maguknak, csakis maguknak, mindenféle segítség nélkül, egy olyan földön, amely az övék volt, csak mások kiűzték őket onnan. A sivatagból virágzó paradicsomot varázsoltak, a szétszóródott népet összegyűjtötték az ősök földjére, új nyelvet és kultúrát adtak neki, amelynek több ezer éves gyökerei vannak, és jól sáfárkodtak az Isten által nekik juttatott Szentfölddel. Mivel időről időre fegyverrel kellett megvédeniük függetlenségüket, minden egyes csepp vér azt igazolja, hogy nekik maradniuk kell.

Nagy-Britannia pedig mossa kezeit, és azzal foglalkozik, hogy odahaza, saját lakossága milyen irányba változott. A zsidókkal való szolidaritás sose volt különösebben magas szinten az átlagemberek körében, ez mára kétségbeejtően lecsökkent annak hatására, hogy a világbirodalom formailag már nem létezik, az eszmei keretek pedig kiüresedtek. A minden alapot és szakmaiságot nélkülöző, hisztérián alapuló modern sajtó ma Izraelt háborús bűnösnek festi le, a brit lakosság jelentős részét kitevő muszlim származású alattvalók pedig így is állnak hozzá. A rendkívül népszerű stand-up komédiások műsoraiban ma már teljesen elfogadott, hogy Izraelt és a zsidókat gúnyolják, lényegében pontosan ugyanúgy, mint a harmincas években, ugyanazokkal az érvekkel, ugyanolyan fölényesen. 

A múlt októberi Hamász-támadás emléke elhalványodott. Az elhúzódó és véres háború részletei nagyjából annyira rejtélyesek, mint Titus császár hadmozdulatai és szerelmi élete, hiába ugrottuk kétezer évet az időben. A brit kormányban nincs meg a politikai akarat és erő, hogy részt vegyen az általuk főzött, meglehetően keserű és forró leves megevésében, ezt meghagyja azoknak, akik ott élnek a leves otthonában. Pedig erkölcsi felelősségük van a briteknek, bármeddig is súrolják a kezüket a csap alatt.

Borítókép: Lakhatatlanná tett épületek a Gázai övezetben levő Hán-Júnisz városban 2024. február 2-án, a város ellen indított izraeli offenzíva idején (Fotó: MTI/EPA/Mohamed Szaber)