Irán 1979 óta kénytelen együtt élni a szankciókkal, és természetesen vannak gazdasági nehézségei, de nem kényszerült térdre, sőt alternatív gazdasági élete most is stabil. Az pedig hosszú elemzések tárgya lehetne, mennyit segített az iszlám forradalom ügyének a nyugati nyomásgyakorlás. Egyáltalán nem mondható vakbuzgó fanatikusnak az iszlám köztársaság lakossága, de lényegében egy emberként tiltakoztak az ellen, hogy újabb büntetéseket szabtak ki rájuk a vélelmezett nukleáris fejlesztések miatt. Még azok is felháborodtak, akik egyébként ellenzik a permanens forradalmat, és a pokolba kívánják a síita papság rezsimjét. Ugyancsak ez a hatás jelentkezett Kubában, ahol 1959 óta éldegélnek kommunista hiánygazdálkodással, mindezt megfejelve a Szovjetunió megszűntével. Akkor ugyanis az addigi hivatalos pénzcsap bezárult, a gazdaságnak pedig teljesen új utakat kellett keresnie. Kuba soha nem volt gazdasági sikertörténet, de fejet se hajtott soha, persze ha ilyesmit akart volna, ahhoz lett volna egy-két szava Moszkvának is.

Dél-Afrika se hajolt meg a nemzetközi nyomás előtt, nagyon komoly oka se lett volna, hiszen mindig megmaradtak számára a kiskapuk, pénzzel pedig bőven el volt látva. Azt máig nem tudjuk, hogy engedték volna-e a feketék részvételét a politikában a szankciók nélkül is, hallgattak volna az idők szavára, vagy fennmaradt volna még továbbra is az apartheid. Nelson Mandela szerint egyértelműen befolyásolta a fehér vezetést a szankciós politika, de ne feledjük, neki érdeke volt ezt mondani. A fehéreket nem kérdezték erről.

A büntetőintézkedések eredménye minden esetben kettős, vagyis nem csak azt az országot sújtja, amelyet megcéloznak vele, de a büntető országot is, hiszen a gazdasági kapcsolatoknak ilyen a természete. Olyan pedig soha nem történt, hogy az egész világ egy emberként, szigorúan összezáró tömbként ellenezte volna valamely állam tevékenységét. Először Napóleon hívott össze kontinentális zárlatot az Egyesült Királyság ellen, a végeredmény pedig az volt, hogy az európai államok többet veszítettek a részlegesnek bizonyult embargóval, mint a britek. 

Oroszország manapság nagyon hasonló helyzetben van, hiszen nem egy gyenge és külföldi köldökzsinóron vegetáló országot vesznek célba a nyugati intézkedések, hanem egy világhatalmat, amely saját elemzései szerint hamar képes volt alternatív gazdálkodást életbe léptetni, így nem szenved hiányt semmiből. A megfelelő termékeket ugyanis mindig meg fogják vásárolni a világpiacon. 

Amikor Irakban az Iszlám Állam terrorszervezet elfoglalt olyan régiókat, ahol olajkutak voltak, a megfelelő kereskedők azonnal leültek tárgyalni a torzonborz fanatikusokkal, senkit se zavart, hogy vér tapad a kezükhöz. Mert a pénznek nincs szaga, tudjuk jól. A szankciók így könnyen fegyverré válhatnak, s nem feltétlenül azokra sújtanak le vele, akikre céloznak. Ha elterjed egy bizonyos körben, hogy az adott országgal tilos kereskedni, s mindenféle intézkedéseket hoznak vele szemben, akkor a szövetségesek kötelezőnek érzik a részvételt az akcióban. De könnyen kiderülhet, hogy a szankciók kijátszása nem olyan nagyon nehéz, s már az elejétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy az a kiskapu láthatóan és hívogatóan nyitva áll. 

Az orosz olajat gond nélkül el tudja adni Moszkva a Távol-Keleten, egy részét átmatricázva Európában. A szankciók miatt keletkezett áruhiányt viszont mások, például az amerikaiak tudják betölteni, amely kiváló üzleti érzékre utal. Ezért fontos átlátni mindig ezeken a nagy, közös együtt vonulásokon, mert valaki itt mindig csibész.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: AFP/Isza Ferenc)