idezojelek

A mindent látó szem

Eljöhet-e az idő, amikor a nyugat-európai társadalmak újságírói nem írhatnak egy-egy merényletről, mert a cenzor biztonsági okokból azt aggályosnak tartja?

Sitkei Levente avatarja
Sitkei Levente
Cikk kép: undefined
Fotó: Lukas Coch

A világ fotóügynökségei, hírcsatornái, száguldó riporterei ma lényegében a Föld minden egyes négyzetcentiméterét lefedik, hogy azonnal, frissen és élőben tudjanak beszámolni az eseményekről. Egy kisebb robbanás vagy természeti katasztrófa is színesen-szagosan érkezik a mobileszközökre, pedig a világ másik végén történt. De van ott valaki, esetleg valami, aki vagy amely képes arra, hogy használható tudósítást eszkábáljon össze. De legalábbis egy szemcsés videót, amely állandóan bemozdul, ám látható rajta az esemény.

Az államok pedig vakarják a fejüket, hiszen pokoli nehéz követni jogi úton a sajtó átalakulását. Az országok többsége fenntartja magának a jogot, hogy cenzúrázza a megjelent cikkeket. Izraelnek egy egész keretrendszere van arra, mit szabad és mit tilos megírni. Itt nem politikai ügyekről van szó, a cenzúra sem politizál, kizárólag az ország biztonságát tartja szem előtt. Azaz ha valaki tudósítani akar Izraelből, a gázai háborúról, annak meg kell küzdenie a cenzúrával. Ugyanis Izrael nem szeretné, ha a csapatmozgásokról, a fegyverekről vagy a haditervekről születne egy mélyreható elemzés, s azt az ellenség tanulmányozhassa. Ezért az arrafelé dolgozó újságírók pontosan tudják, mit nem szabad megírni, s mi az, ami még átmegy. De az újságírók óvatosak általában, nem fogják megkockáztatni a cenzor haragját, így az érzékenyebb témákat megpróbálják elkerülni. No meg az is igaz, hogy többségük izraeli, és nem fognak saját országuk ellen küzdeni. Ezt természetesen elvárják a külföldi tudósítóktól is. Bizony, nem véletlen, hogy háborúban hallgatnak a múzsák.

Ilyen helyzetben van az összes olyan ország, amely állandó háborús feszültségben él. A háború mindig átalakítja a gondolkodásmódot, minden tollforgató kicsit katonává alakul át, vagy legalábbis a hazáért saját eszközeivel harcoló gyalogossá. 

Dél-Korea még soha nem tapasztalt meg békeidőszakot. Egyetlen dél-koreai újságíró se tudja, milyen békeidőben dolgozni. Bár a szöuliak életét nem határozza meg alapvetően a rá fenekedő testvérállam tevékenysége, az újságírókét egyértelműen. Ugyanis ők is nagyon óvatosan bánnak a szavakkal, ha már az ország háborúban áll. Könnyű megérteni ezt, egyetlen kis kihagyás, s az északiak már le is csapnak. Épp elég gyászosan megtapasztalták ezt az izraeliek októberben, elhitték, hogy lehet goapartit rendezni a Gázai övezet tőszomszédságában. Dél-Korea így azon dolgozik, hogy a kommunista északi testvér minden törekvése csődöt mondjon. Csakhogy ez azt is jelenti, hogy Észak-Korea minden kérdésben téved, nincs egyetlen olyan lépése sem, amelyet támogatni lehetne. Márpedig a nagyvilág Észak-Koreától magától alig-alig kap információt, lévén egy katonai diktatúra, amely cseppet sem foglalkozik azzal, milyen a nemzetközi imázsa.

Amit a sajtóban olvashatunk Észak-Koreáról, azt Dél-Korea szűrőjén keresztül kapjuk, ez pedig nem segít az objektivitásban. Azon azonban érdemes eltűnődni, hogy az elmúlt harminc évben két általános éhínséget átélő diktatúra hogyan tudott kifejleszteni nukleáris fegyvereket és hiperszonikus rakétákat; utóbbiak olyanok, hogy még az amerikaiaknak sincs hasonló. Az biztos, hogy erről Phenjan nem fog beszámolni, Szöulnak pedig nem érdeke ezt elemezni.

A katonai cenzúra jelenléte a szabad sajtó szempontjából egyértelműen rossz, de nyilvánvaló, hogy nem is lehet máshogy hadat viselni, mint a kommunikációs csatornák ellenőrzésével. Ennek figyelembevételével érdemes minden ukrán és orosz sajtóbeszámolót olvasni, mert az összes jelentés ellenőrzött, nem lehet őket teljes igazságnak tekinteni. Viszont nincs más, a sajtó tudósít, egyúttal manipulál is. Nincs ellenőrizhető forrás, amely igazolja, hány katona esett el, milyen egységekben szolgáltak. Nem tudjuk, hány palesztin esett áldozatul az izraeli hadműveletek során, csak leírt számok vannak, amelyeket elhiszünk vagy sem. Általában igen, mert a sajtó így működik. A háborúban álló országok száma pedig növekszik, így egyre többen kényszerülnek megfelelni a katonai cenzúrának. 

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

 

Vajon eljöhet-e az idő, amikor a felforgatott nyugat-európai, jóléti társadalmak újságírói nem írhatnak egy-egy merényletről, mert a cenzor biztonsági okokból azt aggályosnak tartja? A jelek szerint igen, hiszen az öncenzúra kiválóan működik Svédországban, Németországban vagy Franciaországban, a sajtó igyekszik kifelé azt sugározni, hogy alapvetően minden rendben van, a társadalom képes így is működni. 

Azaz semmi szükség cenzorra. De nem biztos, hogy a sajtó feladata ez, és az sem, hogy a társadalom mindig el fogja takarni a szemét, ha tűrhetetlen dolgokat lát.

 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Lukas Koch)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Apáti Bence avatarja
Apáti Bence

Brüsszel, a zsarnokság fővárosa

Pilhál Tamás avatarja
Pilhál Tamás

Fogadj be, Európa? Köszi, mégse!

Szentesi Zöldi László avatarja
Szentesi Zöldi László

Csanytelek az egész ország

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Nevelőedző

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.