Hosszabb időtávokat nézve azonban már sokkal jobban kinyílik a kép. De ettől még nem biztos, hogy tisztábban látunk, sőt akár szélsőségesen különböző következtetéseket is vonhatunk le… 

Ha materiálisan nézzük (bőség, kényelem, lehetőségek), akkor pozitív eredményre jutunk az elmúlt négyszáz évet vizsgálva; az elmúlt negyven évben pedig még drasztikusabban felgyorsult a folyamat. 

De nem csak a kommunikáció fejlődött ennyire. A közlekedés, az utazás, a kereskedelem, és az ezekhez kapcsolódó eszközök, infrastruktúrák is. Hatalmas árubőség lett. Közművek, közszolgáltatások jöttek létre és váltak mindenki számára elérhetővé… 

És rengeteget fejlődött az orvostudomány is… hopp, itt jön be az első nagy kérdő- vagy felkiáltójel. Az átlagos várható élettartam valóban sokat nőtt. Ez azonban amiatt van, mert a nyolc leghalálosabb fertőző betegséget (rubeola, kanyaró, feketehimlő és a többi) sikerült – vakcinák és antibiotikumok segítségével – teljesen visszaszorítani.

Ha viszont kivesszük a képletből ezeket a betegségeket, valójában nemigen lettünk egészségesebbek. Sőt. A szív- és érrendszeri megbetegedések, a rák, a cukorbetegség, az idegrendszeri és a mentális betegségek is mind több áldozatot szednek. Rendben, régebben az előbbi (fertőző) betegségek miatt sokan meg sem érték azt a kort, amikor ezek az utóbbi (degeneratív) betegségek általában jelentkeznek. De ma már egyre fiatalabbaknál is előfordulnak.

Hogy is van ez? A mai, civilizált ember, a tiszta, takaros városi lakásokban és irodákban, a hidegtől mindenféle jó ruhák által védve, a szépen becsomagolt élelmiszerekkel és a többivel egészségtelenebbül él, mint régen a parasztok, akik egész nap kint kapáltak a mezőn, azt ették, amit sikerült megtermelni, vályogházakban laktak, fáztak és nélkülöztek? Igen. 

A szellemi egészségről nem is beszélve. A ma embere magányos, elidegenedett (a városokban különösen). Ha vannak is kapcsolatai, ezek általában felületesek. Persze, létezhetnek szorosabb barátságok, de ezek is csak egy-egy mentőövet vagy stéget jelentenek az általános bizonytalanság óceánjában. 

Ezért van ennyi pszichológus – mert szükség is van rájuk.

Igen, voltak lelki és mentális bajai korábban is az embereknek, és ezek elől – más lehetőségek híján – az alkoholba menekültek; de nem biztos, hogy az alkoholizmusba! Az, hogy szüretkor, aratáskor, ekkor-akkor jól berúgtak, az levezette a feszültséget, és az élet ment tovább. A lelki vagy mentális betegségek sok összefüggést mutatnak az életmóddal és a táplálkozással. Az utóbbiban aztán végképp katasztrofálisan állunk. 

Egyáltalán nem lehet tehát azt mondani, hogy az emberiség az ipari forradalom és a technológiai fejlődés nyertese lenne; hogy az elmúlt pár száz évet egyértelmű sikersztorinak nevezhetnénk. És ez nyilván nem azt jelenti, hogy össze kell törni a gépeket, ledobni a ruhákat, bogyókat enni és visszamenni a barlangba. Ugyanis a tudomány abban is fejlődött, hogy képes legyen beazonosítani a problémákat, és választ is adni rájuk. Csak nem biztos, hogy ez kifizetődő. Mert a nagyüzemi mezőgazdaságban (is) érdekelt óriáscégek nem szeretnék elveszíteni a hegemóniájukat. Ezért akár a tudomány képviselőit is előszeretettel vásárolják meg.

Pedig ha figyelünk, sok olyan hangot is hallunk (és nem sarlatán fantasztáktól, hanem komoly, felkészült emberektől, adatokkal alátámasztva), hogy 

Kétségtelen, hogy akkor nincs banán meg avokádó, és eper sincs télen – de télen nem is gyümölcs kell a szervezetnek, hanem elsősorban gyökérzöldségek. Itt most nyilván nem táplálkozási tanácsokat szeretnék adni, hanem arra rávilágítani, hogy bár 

Arról nem is beszélve, hogy ha az elmúlt évtizedeket nézzük, azt is megfigyelhetjük (legalábbis Nyugaton, mert a kommunizmus ezt is eltorzította), hogy az 50-es években egy családapa a keresetéből el tudta tartani a családot, úgy, hogy az anya otthon volt a gyerekekkel (ráadásul akkor még négy-öt gyerekkel). Ma pedig mindkettőnek teljes állásban kell dolgoznia, ha akár csak egy-két gyereket nevelnek. Vagy legalábbis az elvárt bőséget és kényelmi szintet biztosítani akarják a családnak.

És kiknek dolgoznak jó eséllyel? Ha közvetlenül nem is, de alvállalkozóként szinte bizonyosan? A lánc végén tuti, hogy ott van valamilyen óriáscég. Amelyik rászoktatott minket mint fogyasztókat a termékeire és szolgáltatásaira (amelyek jelentős része valójában fölösleges), azokat jó drágán árulja nekünk, a profitjából pedig éppen csak annyit fizet ki nekünk mint dolgozóknak, hogy abból a saját munkaerőnket újra tudjuk termelni. Azaz annyit tudunk enni, pihenni, kikapcsolódni, hogy másnap, jövő héten, a vakáció után is újra be tudjunk menni dolgozni.

Hogy mit tehetünk ellene? Sokkal többet, mint gondolnánk. Termeljünk meg magunknak egy-két dolgot, amit tudunk! Mindenképp helyi termékeket vásároljunk! És ne csak fogyasszunk, hanem éljünk is! Ami nem hedonizmust jelent, hanem egészséges közösségi és belső életet. Keressük Istent, értékeljük a természetet! S jobb lesz az egészségünk, az életminőségünk is.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Shutterstock/DavideAngelini)