Hogy Európában milyen dramaturgia mentén alakítják a háttérben a hatalmak a közeljövőt, abban sem lehetünk biztosak, sőt. Még azt sem tudjuk igazán, hogy ki a totál hülye és kit lehet komolyan venni, és melyikük a kisebbik rossz. Amit például Macron művel, az nehezen dekódolható. A könnyű, már-már triviális párhuzam adja magát persze, és tudvalévő, hogy minden bolondokházában akad legalább egy Napóleon. De azok legalább felkészültek és vágják, hogy mi történt Borogyinónál. Jut eszembe, új magyar fordítása van a Háború és békének.

Szóval az van még, hogy a gyerekkorban maradni többféleképpen lehet. Érthető attitűd is, hiszen ki a fenének van kedve a felnőttek világához, ha az ilyen? Weöres Sándornak példának okáért úgy sikerült megúsznia ezt a traumát, hogy közben egy olyan saját univerzumot teremtett, amelyben mindannyian jól érezhetjük magunkat, amennyiben elfogadjuk a meghívást. 

 Így aztán maradna neki a felelősségteljes felnőtté válás rögös útja. Amelyen csak egy szép állomás a játszótér homokozója, ahol önfeledten kiabálhatunk olyanokat, hogy nekünk is van atomunk, ilyen is, meg olyan is, és hozom a katonáimat. 

Még az a szerencse, hogy a dedóban a népszerűségi mutató az isten, az meg azonnal bezuhant a lapát és a vödör alá. De nem is értem, hogy mire gondolhatott közben. Hogy elhangzik az „Allons enfants”, és tömegek özönlenek majd meghalni az ukránokért? Ezzel a háttérrel? Lenne ott rögvest olyan Gerilla-világ, hogy arról koldulna mindenki.