„A nemzetpolitika nem szűkíthető le a határon túl élő magyarokkal kapcsolatos politikára. A magam részéről azt a legszélesebb értelemben fogom fel. Véleményem szerint a nemzetpolitikának magában kell foglalnia valamennyi, a nemzet felemelésére irányuló politikai törekvést és programot. A nemzetpolitika része a gazdaságpolitika, a költségvetési politikától a jövedelempolitikáig; az egyes ágazati politikák a közlekedéstől a vidékfejlesztésen át az oktatási és kulturális politikáig; a demokratikus intézményrendszer, a demokratikus normák és kultúra fejlesztésére vonatkozó politikai akarat és tett – és még hosszan folytathatnánk a sort. […]
A nemzetpolitika eredményessége a nemzet sikereiben mérhető. A nemzet sikere pedig az előzőekben sorolt részpolitikák okos összehangolásán, a prioritások helyes megválasztásán, végül pedig eredményes végrehajtásán múlik.”
Miért is idéztem mindezt?
Mert e sorokat az az ember fogalmazta meg, akinek eddigi pályafutása, politikai vonalvezetése, egészében és részleteiben a fenti gondolatsor tagadása. A nyilvánvaló nemzetellenesség koncentrátuma a határon kívül élő magyarok elleni uszítástól, a SZDSZ-től átörökölt torz történelem- és nemzetszemléleten keresztül a maradék magyar szuverenitásnak az Európai Egyesült Államok disztópiájában való feloldási igyekezetéig.
Igen, kitalálták, Gyurcsány Ferenc a szerzője e gondolatmenetnek, mely 2005-ben látott napvilágot az Útközben című kötet 112. oldalán.
Innen is látszik az egyik legfontosabb különbség a baloldal és jobboldal között: az előbbi esetben az idézett példához hasonlóan hatalmas űr tátong a szavak és a tettek között, míg utóbbiak esetében azok konvergensek, bármit is mondjanak a nemzet ellenségei.
Az őszintén hirdetett „Isten, haza, család” jelszóhármasba tömörített politikai krédó egyelőre találkozik a magyar társadalom többségének felfogásával, bár a globalista tudatmosás itt sem maradt teljesen hatástalan.
A baloldal ezzel szemben kénytelen olyan frázisokba bújtatni az említett eszmékkel szembeni ellenségességét, mint a „modern, elfogadó keresztény gondolkodás”, „európai hazafiság” és „egyéni önrendelkezés”. Utóbbi fontos érték, elképzelhetetlen is nélküle egy élhető társadalom, de a baloldali retorikában ez csak a cukormáz, ami az „érzékenyítést” szolgáló abortusz-, LMBTQXYZ- és egyéb devianciapropaganda keserű piruláját bevonja.
Emellett pedig bevált technikája a baloldalnak, hogy azzal vádolja meg az ellenfelét, amit maga csinál.
A Demokratikus Koalíció az ország miniszterelnökét pedofíliával rágalmazó, vérlázító, hazug plakátokkal árasztja el az országot. Az akciótól még a korábban Stop Pedofidesz-esző egyenpólóban felvonuló momentumosok is elhatárolódtak.
Az a tábor pedofilozik, amelynek körében pedofilok sora lepleződött le, amint arra Füsy Angéla rámutatott a Király Tamásnak adott és az Ultrahang csatornán megtekinthető interjúban. S akkor nem szóltunk a baloldal szellemi holdudvarának olyan tényleges pedofilmentegetőiről, mint Révész Sándor vagy Kőszeg Ferenc.
A momentumosok sejtik, hogy e rágalom bumerángként üthet vissza. Orbán Viktorról a pedofília rágalma abszurditása okán úgy pattan le, mint anno a nácizás, antiszemitázás. Azzal is megpróbálkoztak, sőt, Hitlerhez is hasonlították a magyar kormányfőt, de miután semmi hatása nem volt, másképpen igyekeztek fogást találni rajta. Azóta is keresik a lejáratás hatékony módszerét, de nem lelik.
A tolvaj kiált fogdmegért pedofíliaügyben, akárcsak a korrupció kérdésében. Pont azok, akik nemcsak a saját gazdasági elitjüket juttatták előnyös helyzetbe állami eszközökkel, amikor kormányon voltak (mint teszi azt egyébként a Fidesz is), hanem azok, akik áruba bocsátják magukat is politikai szempontból. Mert ez az igazi korrupció, a komprádorviselkedés, az idegen hatalmi akarat anyagi és egyéb előnyökért történő kiszolgálása a saját közösség érdekeinek félreseprésével.
A módszertan precízen le van írva John Perkins Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című, magyarul is megjelent könyvében. Az amerikai nagyvállalatok érdekkörének megbízottjai lábon megvásárolják a célba vett országok politikai elitjét, hogy az kedvező jogi környezetet teremtsen számukra. A megkörnyékezett vezetők beépülnek az „amerikai gazdasági érdekeket képviselő óriási rendszerbe”, majd „belegabalyodnak az adósságok hálójába és ez biztosítja lojalitásukat”. Innen már „politikai, gazdasági és katonai” szempontból is engedelmes szolgák lesznek.
Ha a gazdasági bérgyilkosok nem járnak sikerrel, jöhetnek renitens vezetők fizikai likvidálásával megbízott „sakálok”. „Ha a sakál is kudarcot vall, jön a katonaság”. E riasztó forgatókönyvnek Európában egyelőre még csak az első fázisát láthattuk megvalósulni, de azt félelmetes hatékonysággal, elég csak, ha felidézzük, hogy a magyar kormány egyedül maradt a józan észből következő békepártiságával.
Magyarországon a kormányt nem sikerült megvásárolni s a globális erők kiszolgálójává tenni, lefizették hát az ellenzéket. Csak épp a zsoldoscsapat kormányra juttatása fulladt csúfos kudarcba. Azok fröcsögnek a leghangosabban korrupcióügyben, akik, ha Isten ne adja, hatalomhoz jutnának, kiszolgáltatnák országunkat a globalista étvágynak, s alighanem egyetlen ciklus is elég lenne ahhoz, hogy a végén ne ismerjünk már rá hazánkra.
Hatalmas kártétel, hogy ezen erők exponense vezeti a magyar fővárost, de annyi haszna van ennek a felállásnak, hogy mindenki láthatja, hogy mi várna az országra, ha a globalista csatlósok kormányra kerülnének. Koncepciótlanság, a haverok helyzetbe hozása, LMBTQXYZ-propaganda, a „pusztító világerőnek” való behódolás, nulla alkotó tevékenység és gazdasági csőd.
Esélyük nem lenne a győzelemre, ha a globális tudatformálás erői nem bírnának soha nem látott eszközökkel a tömegek s az egyes egyén ellenőrzésére és befolyásolására. Nem véletlen, hogy az „influenszerek” tüntetésén mekkora tömeg volt, hiszen ők a mainstream kognitív terror eszközei, meggyőződéses véleménymultiplikátorok, más megközelítésben a globális főhatalom hasznos idiótái. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az ellenzék Kossuth téri megmozdulása érdektelenségbe fulladt, s hogy az egész kegyelmi ügyből semmit nem tudtak profitálni a támogatottság tekintetében. Ennyit a baloldali pártok iránti közbizalomról.
Az említett ügy kétségkívül érzékenyen érintette a Fidesz-tábort, mérhető is a veszteség. Viszont a helyzet rekordidő alatt rendeződött, s a jobboldal továbbra is nyerésre áll. A Fidesz annak köszönheti táborának stabilitását és nemzetközi tekintélyét, hogy a normalitást képviseli a tébollyal szemben.
Az amerikai elnökválasztás pedig, ha a Joe Bident előtérbe toló erők nem csalják el ismét az eredményt, jelentősen megerősítheti Magyarország nemzetközi pozícióját, elég csak meghallgatni, hogy a novemberi választás nagy esélyese, Donald Trump a felsőfokú jelzők milyen koszorújával illette Orbán Viktort. Nem véletlen, hiszen ugyanazt gondolják a világ jelenlegi legfontosabb kérdéseiről, a migrációról, a woke-őrületről és az orosz–ukrán háborúról, melyek egyben az Európa jövőjével kapcsolatos legfontosabb kérdések is.
Hallgatva az uniós vezetők kardcsörtető nyilatkozatait, minden józan ember zsigereibe apokaliptikus félelmek költözhetnek.
A woke-őrület nemcsak a vallási, nemzeti és szexuális identitást kezdte ki, de nyíltan hadat üzent az európai szabadságfelfogás alapja, a vélemény- és szólásszabadság ellen. A migrációnak eufemizált iszlám térhódítás pedig egyszerre szünteti meg a jólétet, a közbiztonságot, valamint igazságosság, méltányosság és kölcsönösség kultúráját, mely európai konzervatívokat és liberálisokat mindeddig összekapcsolta.
Ideje lenne, hogy Európa magára találjon. Mivel a mainstream politikum eladta a bőrét, csak abban reménykedhetünk, hogy a soron következő EP-választásokon a józan gondolkodás képességét megőrző választók lesznek többségben.
Borítókép: A Gyurcsány-párt elhíresült plakátja (Fotó: Katona Vanda)
